Vándorszínész korában keresztül-kasul bejárta az országot Petőfi – amúgy egész rövid életében furtonfurt csatangolt, nem bírván veszteg maradni -, így aztán Pécset sem hagyhatta ki. Szerény szerepet alakított a Peleskei nótáriusban, azt azonban fölötte lelkesen, és váltig reménykedett, hogy egyszer majd felfedezi a publikum, hogy igazából Shakespeare-hősnek predesztinálja őt a tehetsége. Ám egyelőre mint aktor nem tudott kiteljesedni.

Habár a nagy magyar rónát kedvelte a legjobban költőnk, azért valahányszor szerét ejthette, kedvtelve kirándult más vidékeken is. Így történt, hogy pécsi tartózkodása alatt Abaligetre is elzötykölődött szekéren néhány víg pajtásával. Persze a barlangot sem hagyhatta ki, amelyről elragadtatott szavakkal  emlékezett meg:

Emberek, jertek, és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!

Mondani sem kell, a nevét is bevéste a barlang sziklafalába.

Amint kijöttek ismét a napvilágra, egy takaros fehércselédet vett észre Sándor, aki kosárral a kezében ballagott a hegy felé. Ha pedig ő meglátott egy szemrevaló leányt, nem soká mélázott, tüstént utánaeredt. Így történt most is.

Szíves szóval szólította meg hősünk Lenkét – mert így hívták a lányt -, aki hasonlóképpen kedvesen válaszolt. Éppen gombászni indult a közeli Virágos-völgybe, mely abban az időben bőven termette a gombát.

Az út során az ismert dramaturgiát követték az események: addig-addig folyt a vidám diskurálás, játékos évődés, míg csakhamar elcsattant az első, második, majd a sokadik csók, és a lajbi, rokolya lehullott…

Vidor mókusok ugráltak cinkos pofácskával a fejük felett, őzikék leskeltek a fák mögül. Meglepetésre a mátyásmadarak csendben maradtak, annyira megilletődtek a szerelmesek láttán, csak egy szép tollacskát hullajtott le egyikük, éppen Lenke fehér mellyére. Szerencsére vaddisznók nem mutatkoztak a nászt zavarandó.

Lenke2.jpgAz elválás előtt persze Sándor fogadkozott, hogy másnap várja e kies helyen Lenkét, aki  tapasztalatlan lévén a férfiúi csalárdság terén, el is hitte eme ígéretet.

Szívdobogva  jött a találkozóra, ám mindhiába!

És ez így történt a következő napokban is.

Sándor már rég tovautazott a társulattal, várta őket a művészetre éhes publikum. Nem állítom persze, hogy ne lett volna némi lelkiismeret-furdalása a beváltatlan ígéret miatt, de amilyen szertelen volt, csakhamar elfeledte e röpke szerelmet.

Nem úgy Lenke!

Egészen belebetegedett az elválás okozta bánatba, olyannyira, hogy azon a helyen, ahol a költővel szerelembe esett, megszakadt a szíve. Ott is temették el.

Petőfit egy társa tudósította  a szomorú hírről.

Fel is horgadt benne a lélek, mint felejthette el kedves Lenkéjét. Felkereste a sírját, melynél – némileg késve – ekképpen fakadt ki:

Ádáz koporsó zordon éjjele!

Mivé tevél te oly sok örömet?

Mivé tevél te annyi szép reményt?

Hosszan sóhajtozott, hogy minő szomorú, az ígért kéjparadicsom, a rózsás jövendő boldog karjain már nem lehetnek többé együvé.

Lenke bőven omló könnyűiből forrás eredt.

Ámde Sándorunkat sem hagyá el lelkiismeret-furdalása, sűrűn fel-feltűnik a forrás körül, hátha imígyen engesztelhetné meg Lenkéjét.

Úgy lehet, sikerült is az engesztelés valamelyest, újabban a forrás elapadt, vagy tán elfogytak a hosszú bánat alatt Lenke könnyei.

 

Ez a Lenke-forrás igaz története.

 

 

 

 

 

A szászvári gyerekek

 2013.04.14. 16:30

szászvár 011.jpg Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

Török gyerek megvágta,

magyar gyerek gyógyítja…

Dalolta csengő hangon,  belefeledkezve a nótázásba Loncika,  a kis szászvári fruska, miközben lánypajtásaival a fészküket rendezgető gólyáknak örvendeztek.

Éppen sokadszorra kezdett volna neki a török gyerek gonoszságának ecsetelésébe, amikor egyszerre hátulról lerántotta valaki az árokpartra:

-          Mit gajdolsz, te átkozott? – ordított bele a fülébe Nazim, a török őrség vezetőjének fia, aki ugyanolyan jól tudott magyarul, mint az anyanyelvén.

Loncinak alkalma sem volt válaszolni, mert Nazimmal alaposan összegabalyodtak. A fiú vadul csépelte, ám a lány sem hagyta magát, igyekezett viszonozni az ütéseket, amennyire apró öklöcskéjétől telt.

Egyszerre fulladtak ki és hagyták abba a verekedést. A kimerültségtől zihálva feküdtek egymás mellett a fűben. Mire nagy nehezen körbenéztek, ámulva látták, hogy a lányok elszaladtak, ők pedig maguk maradtak.

-          Te aztán tudsz birkózni! – mondta elismeréssel Nazim, megtapogatva fájó lábszárát ott, ahol megrúgta a kislány.

-          Te sem panaszkodhatsz a gyenge karjaidra – válaszolta Lonci.

Ettől kezdve elválaszthatatlan volt a két gyerek, mindig együtt játszottak, kéz a kézben csatangoltak a környező erdőkben.

Szerencsére a szülők sem helytelenítették ezt a barátságot, szívesen látta a házánál Nazimot Letenyei István, az evangélikus lelkész, és Loncit  a török család.

A gyerekek egyik kedvenc játszóhelye a pár éve felrobbantott vár még romos fala mellett volt. Habár már sok helyütt megjavították, megerősítették a bástyákat, a nyugati oldalra még nem került sor.

Itt történt egy szép, meleg áprilisi napon, hogy Nazim kérlelni kezdte Loncit, ugyan emelné fel pendelyét, és mutatná meg, mit van ott, ahol neki másvalami. Sokszor kellett elmondania, hogy mily csodásak a lányka csillagszemei, mily rubinpirosak ajkai,  mily fényes szőke hajfonata, míg végre látva láthatott. Utána azonban a fiúnak is fel kellett tárnia, mit rejt a bő bugyogója.

szászvár 003.jpgEkkor írták fel a nevüket egy üszkös fadarabbal a kőre, mely feliratot még ma is láthatja az arra járó.

Így múlt el néhány hónap, amikor egy őszi éjszaka Nazimék ajtaját lovas futár zörgette meg. Pécsről vágtatott idáig, hogy riassza a török őrséget: a várost elfoglalták Lotharingiai Károly katonái, az igazhitűeket kiűzték, meneküljenek tüstént, mert hamarosan ideér a császári sereg.

Már nem kellett ébreszteni a fiút, mert az izgatott beszédre felriadt álmából. A szülők kapkodva pakolták össze holmijukat, közben nem is figyelték, hova tűnt Nazim. Ő pedig szívdobogva rohant át a sötétség leple alatt Letenyeiékhez, halkan besurrant a házba, és suttogva keltegette Loncit:

-          Rejts el valahová, Loncikám, nem akarok elmenni Törökországba, nem tudok tőled elválni!

A kislány először nem is értette, mit akar Nazim, de aztán a gyermeki ösztöneivel ráérzett, mekkora bajban van pajtása. Sebesen összeszedte magát, és kis barátját maga után húzta és együtt futottak a pajtába. Ott rejtőzött el a szalmában Nazim, míg a szülei hiába keresték, hiába szólítgatták kétségbeesetten.

Valóban hamarosan megérkezett Lotharingiai Károly serege. Szászvárt feldúlták törökök után kutatva, a várat felgyújtották. Török ugyan nem akadt az egy Nazimon kívül, de már őt sem lehetett volna felismerni öltözetéről, mert Letenyei uram kerített számára megfelelő gúnyát. Befogadták a fiút, mit tehettek mást, ha egyszer a családja elmenekült, ő pedig maga maradt.

fatima.jpgÁm Lonciéknak sem volt sokáig maradása Szászváron, melyet nem a törökök dúltak fel, hanem a császári csapat martalócai.

Egy novemberi napon szekér indult Pécsre Letenyeiékkel és kevéske motyójukkal.

Védte őket a szemmel veréstől, rontástól a Loncika nyakában lógó amulett, melyet Nazimtól kapott. Ez volt a fiú egyetlen öröksége anyjától, Fatimától, már csupán ez emlékeztette a magyarrá lett legénykét  török múltjára.

 

A humanista

 2013.02.10. 11:16

tettye 008.jpgTélvíz idején foglalta el új hivatalát Quinque Ecclesiae-ben. Volt mit rendbe raknia. Küzdött a hiszékeny, kísértetek-űzte balga népséggel, bosszankodott  a tompaelméjűeken, akik a népet ostobamód arra biztatták, iszákkal a hátukon zarándokoljanak Rómába, ott vár rájuk a megváltás. Barátjával is pörlekedett, mily méltatlan, hogy csöpp vénasszonyi könnyeket vadászva prédikál. Efféle vakhittől mindig irtózott, művelőit megvetette, bántotta, hogy régi pajtását is elragadta e téboly.

Bokros tennivalói szünetében ha tehette, szerét ejtette, hogy sétáljon a városban. Először a falakon belül rótta a girbe-gurba utcákat, ám hamarosan szűknek találta a körbehatárolt tereket, sóvárgott a tágasságra, melyet Itáliában megszokott, és oly kedves volt számára. Általában rettenetesen vágyott vissza, hiába a posztjával járó megtiszteltetés, a hivatástudat, mindezek nem tudták egyelőre kárpótolni.

Kóborlásai során fedezte fel a Mecsek lankái felől csordogáló patakot, és a patak mentén sorakozó mindenféle malmokat. Akkor még nem állt itt semmiféle nyári palota, amelyből később derviskolostor, tekke lett. Malomszegnek hívták a helyet, melyet jobbára bosnyákok laktak, akik a várost is mindközönségesen Pecuhának nevezték.

Egy februári napon, mikor gondolataiban elmerülve baktatott a patak partján, hirtelen felkapta a fejét és elámult: íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Öröm bizsergette a fa láttán, úgy érezte, a messzi Itália üzent neki.

Amint így merengett, egyszerre ismerős hang ütötte meg fülét, a szép Milica, a molnár lánya szólította meg, aki náluk szolgált a püspöki palotában.

Már nemegyszer megakadt a tekintete a lány karcsú alakján, tüzes, fekete szemén, kedvvel nézegette cifra ruhája alatt biztatóan domborodó idomokat.

Milica, nevéhez méltón kedvesen invitálta be szerény hajlékukba, ahol édesapja, Didovác Szláven már tette is elé a borral teli butykost. Az öreg  egyszerűen Jankónak hívta, mellőzve minden előkelő titulusát. Neki szabadott, hiszen még mint apró gyermekecskét ismerte.

Vidám kvaterkázással telt az idő, ám Szlávennek dolga akadt a malomban, így maguk maradtak.

Nem késlekedett, kezdődhetett az ostrom, mely reménnyel kecsegtetett. Milca, drága szívem, ha szemembe tekintsz, a szemedből csillagpárt látok sütni felém ragyogón.

Milca, add, amit adsz uradnak is majd; légy nyugodt: kicsi sem kopik le róla.

Kell-e mondani: a vár elfoglaltatott.

Ám az ostromlót is ostromolták, mégpedig súlyos gondok, ezért keveset tudott Milicával lenni. Gyakorta emlegette is, hogy Jaj, nekem, oly későn leltünk egymásra, minek kell ily hamar elválnunk, s nem lehetek veled én… Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket, mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.

Sajnos azonban elsodorták őket az események egymástól.

Évek múlva,  ismét egy februári napon találkoztak.

Ő menekülőben volt, épp csak megpihent, erőt gyűjtött  további útja előtt  kedves városában, melynek falai közt menedékre lelt. Ártalmas  láz  fene lángja emésztette, fojtogató köhögés rázta, rút nyavalya kínozta.

Milica csöpp fiacskája, Jankó látványa vigasztalta csupán: az édes gyermek az ő vére.

Gondoltátok volna, hogy a tündérek társadalma is erősen rétegzett, mondhatni átjárhatatlan kasztokra tagolódik? Kővirág, a kicsiny bányatündér szomorú története ezt látszik bizonyítani.

1912. december 31-ét írták.

Persze emberi időszámítás szerint. Csakhogy a tündérek nem számolták az időt, de azért tudták, hogy az emberi világban éppen hol tartanak a naptárban.

Éppen ilyentájt rendeztek a bányatündérek is találkozót valamelyik bányában, mely találkozón részt vett a nemesfémbányák legelőkelőbb marmancsaitól kezdve a szegény kis kőbányai manócskákig valamennyi tündérnép.

A szerény  Kővirág  nagy reményekkel indult az összejövetelre, mert azt remélte, hogy ott ismét láthatja Marmort, a carrarai márványbánya tündérét, akivel egyszer már találkozott, és azóta szüntelenül róla álmodott. Bizony Kővirágnak nem volt holmi cifra gúnyája, csak néhány csenevész pántlikával cicomázta fel ruhácskáját az alkalomra.

Tudnivaló, hogy a bányatündérek minél előkelőbb bányában laknak, annál pompásabb a ruhájuk. Namármost egy valamirevaló tündér természetesen a föld mélyében lakik, minél mélyebben, annál jobb, a külszíni bányászathoz tudniillik nemigen szükséges tündéri segédlet, ezért aztán a kőbányák tündérei lenézett páriák voltak, csupán a márványbányák lakóit tűrték meg maguk között az előkelők. Az évi egyszeri alkalom azonban kivételnek számított. Noha akkor sem igen volt keveredés, de legalább elnézték mindenki jelenlétét.

Ebben az évben a mecseki szénbányát választották az összejövetel helyszínéül, mely lássuk be, elég szerény díszletezést ígért, habár a feketén csillogó széndarabok kellőképpen ünnepélyesek voltak.

Amikor Kővirág betoppant a bálba, már tarkán kavarogtak a párok a víg zenére, melyet a manósereg szolgáltatott. Kővirág tüstént meglátta Marmort, aki a szépséges Diamonddal, a gyémántbánya tündérével táncolt, és őt persze észre sem vette.

Az egész bál alatt egy pillantást sem vetett rá, végig csak Diamonddal forgott, csak neki tette a szépet. A kis marmancskát csak a közeli szársomlyói kőbánya manója kérte fel táncolni. Ő súgott-búgott a fülébe mámorosan, mámorosan a zenétől, a báli hangulattól, Kővirág bájos szépségétől. Érzékeny természet lévén csakhamar rájött, hogy ki után sóhajtozik, kit követ a szemével kedves tündérkéje. Bizonygatta neki, hogy reménytelenül áhítozik Marmor után: egy márványbánya tündére soha nem fog szóba állni efféle csapzott kis senkivel, mint amilyen Kővirág.

Erre aztán sarkon fordult a lány, sebbel-lobbal, könnyekkel a szemében elrohant a bálból.

Meg sem állt Pécsváradig. Időközben hajnal lett, mégpedig 1913. január első napjának hajnala. Amint így búsan gubbasztott egy kopár kőhalmon, azt gondolta ki, hogy ha már ő ilyen szerencsétlen, legalább az emberekkel jót tesz, mi több, kétszeresen is megajándékozza őket. Hamarosan sor is került rá, hogy teljesítse a magának tett ígéretet.

Egy  pécsváradi legény baktatott éppen arra, akit kettős bú gyötört, egyfelől a szegénysége, másfelől a reménytelen szerelem egy gazdag lány után.

Kővirág, aki százévenként megmutatkozhat az embereknek, a legény elé toppant.

Volt is meglepetés! Ám alig volt ideje ámuldozni a legénynek, mert Kővirág elvezette arra a helyre, melyen pompás mészkövek villantak ki a bozótosból. A kis bányatündér megmutatta a legénynek, hogy hol érdemes kifejteni a követ, melyet eladva, tisztes jövedelemre tehet szert.

Kővirág a legény szerelmi nyavalyáján is segített, mert a szeretett lány szívét varázslattal felé hajlította.

Letelt a száz év.

2013. január elsején ismét megjelenik Kővirág a pécsváradi elhagyott kőbányában, hogy bűbájossággal segítsen a reménytelen szerelmeseknek.

Aki nem hiszi, úgy járt! Sóvároghat tovább remény nélkül.

 

Petra, természetbarát lévén gyakorta kóborolt az erdőben. Egy ilyen alkalommal találkozott össze Péterrel, a másik ifjú kősziklával. Péternek első pillantásra megtetszett a lány, ezért nem akarván elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, tüstént megszólította. Kedvére volt Petrának a fiú kezdeményező merészsége, barátsággal válaszolt a szíves szavakra. Hamarosan arra eszméltek, hogy izgalmas társalgásba merültek, lépteiket egymáshoz igazították, és ekképpen sétáltak tovább. Az első találkozást követte a többi, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a fiatalok folyvást valljanak egymásnak  soha el nem múló szerelmükről.

Péter számtalan ajándékkal lepte meg Petrát, hol klárisokkal ékesítette nyakát, hol csilingelő kösöntyűket aggatott rá. Azon töprengett,  hogy valami rendkívüli ajándékot kellene adnia, mellyel méltóképpen kifejezhetné a ragaszkodását.

1402_20121201_163150.jpgEgy alkalommal valami dolga akadt Petrának, ezért  kivételesen egyedül, tűnődve sétált Péter az erdőben, és egy még foglalatlan forrásra lelt. A véletlen kínálta pompás lehetőségnek fölöttébb megörvendett, jobbat ki sem találhatott. Találkozásuk első évfordulójára el is készült a forrás kiépítésével, csinosításával. Izgatottan készült a meglepetésre.

Ám minden másképpen történt, mint eltervezte!

Petra kelletlenül válaszolt a hívására, mogorván, szótlanul lépkedett mellette. Látszott, valamit akarna mondani, de nem tudja elszánni magát. Már majdnem a forráshoz értek, melyről Petra még mit sem tudott, mikor végre kibökte, hogy már mást szeret.

Képzelhetni Péter kétségbeesését! Összetörte a vallomás, otthagyta a lányt az erdőben, és hanyatt-homlok elfutott.

Azon mélázott, miféle hazugság ez az örök szerelemről. Lehetséges, hogy Philemon és Baucisz története is merő becsapás? Na és Benedek Elek meg az ő Fischer Máriája? Szegény, lehet, még mindig ezen őrlődik.

Petra persze soha nem látta  az ajándékul kapott forrást.

Az a baj, hogy én sem. Hát hol a nyűben van eldugva az a forrás?

Mit mond az Álmoskönyv?

 2012.10.29. 23:05

krudy1.jpg

Drága Gyula úr, ne nézzen olyan mélán ábrándozva, hanem tessék nekem megmondani, mit mond az Álmoskönyv arról, ha a kalandozni vágyó asszonyszemély nem hogy külországba, de még a szomszéd városba sem képes elmenni, mivelhogy fáj az istenadtának a lába, ekképpen csak csoszogni tud, ha egyáltalán. Csoda-é hát, ha egy parányi törénetecske sem jut eszembe, üres a legendaládám, hasztalan kotorászom benne. Arra int-e az átmeneti mozgáskorlátozottságom, hogy maradjak veszteg, és inkább a lélekmély útvesztőin bóklásszam?
Gyula úr, legyen oly jó, segítsen ki a koordinátákkal, mert el találok tévedni abban a kusza labirintusban.

A Lánchíd szerelmes oroszlánja

 2012.09.17. 18:54

lánchíd 009.jpg

Hogy ezek az oroszlánok  milyen csudákat láttak, mi mindent tudnának mesélni az eltelt 163 évről!

És valóban, legalábbis a pesti oroszlánok régebben, éjjelente, mikor a híd elcsendesedett, a városlakók elpihentek, a forgalom elült, megbeszélték, miféle csudabogarak haladtak el előttük.

A gróf volt a kedvencük, kinek létüket köszönhették, és leírhatatlan volt a fájdalmuk, hogy a hídavatáson már nem lehetett ott. Olyan hatalmasat, olyan bánattal telit sóhajtottak, hogy az tán még Döblingben is hallatszott.

Amúgy a hétköznapokban vígan voltak, jól szórakoztak a mindenféle ugribugri uracsokon, a pipiskedő dámákon, ám részvéttel figyelték a hídról leugró reményvesztetteket. Nem sértődtek meg, amikor egy nyári éjen a bohém költő fölhágott egyikükre, s a kősörénybe kapaszkodva kiáltotta szerte, hogy szeretné, ha szeretnék, míg a nem kevésbé bohém novellista, a szoknyabolond Szindbád biztosította barátját, hogy részéről nincs akadálya e kívánság teljesítésének.

Mondom, pompás pajtásság volt a két oroszláné, gyakorta mondták egymásnak, hogy helyes a bőgés, oroszlán, ugyanis mindig egyetértettek, nem akadt egy aprócska pont sem, melyről nem egyformán gondolkodtak volna.

Mindaddig ekképpen folyt ez, míg egy napon fölöttébb érdekes trupp vonult át a hídon, amilyet eddig még nem láttak: talján körhintások jöttek turnézni, tarka figurákkal, lovakkal, elefántokkal, furcsa lényekkel, és mindenekelőtt oroszlánokkal.

Persze ti, akik előítéleteitek rabjai vagytok, úgy gondoljátok, hogy efféle körhintás oroszlánok csakis dús sörényű hímek lehetnek. Itt az ideje szakítanotok  berögzült sémáitokkal, mert noha az oroszlánok többsége valóban büszkén viselte festett díszét, ám akadt köztük egy pompás példány, Leontin, aki kétséget kizáróan oroszlánlány volt. Ó, az az arany csillogás, mely lényéből áradt, ó, az a napsárga szügy, ó, az a selymes fényű tompor!

Csoda-e hát, ha az észak-pesti oroszlán legott lángra lobbant, amint a kő- és műanyagszem egymásba kapcsolódott!

Pár bőgést váltottak csupán, amely bőgésben minden benne volt, a szerelem minden öröme, fájdalma. A pillanatba sűrítették a végtelent.

Ámde a pillanat tovaröppent, Leontint hívta a kötelesség, míg a mi oroszlánunk nem mozdulhatott.

A dél-pesti oroszlán mindebből semmit nem értett, nem is érthetett, hisz ő nem látta a pompás nőstényt. Azonban elveszítette barátját, mert azóta nem értik egymást, szót sem váltanak, egyikük az ábrándjaiban él, másikuk  duzzogva hallgat.

Hogy mi van a budai oroszlánokkal?

Azok csak búsan kutatják az alagút sötétjét, vajon van-e fény a túloldalon?GoldenGate25.jpg

Címkék: Címkék

Titkos találkák

 2012.08.12. 08:21

fs05.jpg

Az a szépszál, égő tekintetű, gyönyörű ember az előző századforduló körül jött Budapestre Nyíregyházáról, rövid nagyváradi kitérővel ugyan, de így is hatalmasnak, barátja szavaival „embersűrűs gigászi vadonnak” tűnt számára a főváros. Tán ezért is szeretett időzni a falusiasan barátságos Tabán girbegurba utcáin, kuporgó apró házacskái között, nem szólva a kitűnőbbnél kitűnőbb kiskocsmákról, azok közül is Schäfer  uram nevezetes vendéglőjét tüntette ki gyakori látogatásával a hírlapíró.

Ott tűnt fel neki a bajszos angyalok sorában talán éppen az első, Lea, a kocsmáros szép, szomorú szemű felesége. A tekintetek találkozásából hamarosan egyéb is lett. Hát lehetett ellenállni bármely asszonyszemélynek  a nagy bohémből áradó vágyakozásnak? Ha lehetséges is volt, Lea nem tudott és nem is akart ellenállni.

Találkahelyet a nem régen alapított budai arborétum fái között leltek. Mielőtt egy kákán is csomót kereső kötekedő szóvá tenné, hogy nem volt éppen szomszédos a Tabán a Gellérthegy aljában lévő kerttel, jelzem, hogy a régiek kedvvel kószáltak városuk utcáin, másrészt miképpen lehetett volna elbújni egy afféle helyen, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol hamarosan napfényre került volna a rejtegetni való titok. Tehát ebben a kies kertben találtak maguknak helyet, itt vetettek alkalmi nyoszolyát a szerelemnek. A sok fiatal fa között  itt leltek egy titkos levelezésre rendeltetett öregebb odvas fát, és ennek odvában találtam meg az utolsó levélkét, melyet Lea írt: „Drága szerelmem, nem tudtam elszabadulni tegnap. Kérlek, légy  a szokott helyen holnap 8-kor. Csókol Leád, aki Rácheled akar lenni.”

De hiába várt Lea, a csélcsap Szindbád már tovább hajózott, vártak rá a Bellák, Reginák, Zsuzsák, a hol angyalnak, hol démonnak tűnő bajszos gyönyörűségek

Légyott Debrecenben

 2012.08.04. 08:07

Úgy tartják,  Mihályunk Lillához írta szerelmes verseit, pedig bizony mondom, volt akkortájt valaki más is az életében, akit alig említenek.

24ef.jpg

Vályi Klárával  Komáromban, Fábián Julianna irodalmi szalonjában ismerkedett meg a költő. Ugyan itt volt Lilla is, ám akkor még csupán ostobácska csitriként, hol volt még a Lillaság Vajda Juliannának?

Klára, a maga érett asszonyiságában százszorta jobban vonzotta a férfiúi tekinteteket, nemkülönben izgató volt, hogy olyan pimaszul független tudott lenni abban a férfiak uralta világban.

Maga is írogatott verseket, sőt verses leveleket. Utóbbiakat jobbára férfiakhoz, mert legyen a nő mégoly emancipált, azért az erősebb nem mégiscsak izgalmasabb egy asszonyszemély számára.

Klára bábaasszony volt, ám emellett autodidakta módon kiművelte magát, habár mindig szerényen figyelmeztetett rá, hogy ne nagyon kérjenek számon rajta magasabb műveltséget, nem bírván affélékkel idejekorán felvértezni elméjét. Tizenvalahány év volt Mihály és Klára közt, utóbbinak nem igazán mondhatni, hogy javára, de az a gaz, aki arra gondolna netán, hogy fonnyadt orcákra már nemigen tudott csókot kapni, annak csalódnia kellene, mert semmiféle fonnyadt orca, szottyadt felhám nem jellemezte Klárát abban az időben, nagyon is telivér nőiségében pompázott, számos férfi örömest csókolta volna - és csókolta is.

De hogy szavamat ne feledjem, hamarost felfigyeltek egymásra poétáink, gazdag eszmecserébe kezdtek a költészetről, mely egyelőre sajnos nem fordulhatott át nedvcserébe, mert Csokonainak vissza kellett utaznia Debrecenbe.

Sűrű és egyre forróbb hangú levélváltás követte az elválást, mígnem Mihály egyre sürgetőbben invitálta Klárát Debrecenbe. Egy szép nyár eleji napon végre meg is érkezett a szép poétria a cívis városba.

Hol másutt, mint a kies Nagyerdő fái alatt andalgának költőink, mikor egy zöld hársfa alá érkezének vala, mely hársfa tudvalevő, a szerelmesek fája, és mint ilyen, ambróziás illatot lehelt. Hársvirágzáskor Cupidónak rendes helye a fán vala, onnét nyilazott a szívekbe. Ügyesen gyakorlá mesterségét, bele is talált a közepébe mindkettőnek!

Ah, Klára mézes beszédje, hószín mellye, márvány nyaka! Csoda-é hát, hogy látásuk összeütközött, s egymástól lángot kapott. Mihály bevevé Klára várát, mielőtt attakolt, övé vala maradéktalanul. Kedves poétánk derekasan helyt állott vala, míg töltéstől ki nem ürült a patron-toka. Az asszony mellye s egyebe emelkedett, süllyedt,  szerelmi ostrom után gyengén pihege bíbor fátyola alatt.

Ám a mámor múltával józanul mérlegelé helyzetét, és ekképp maradt a levelezés.

És különben is Nagy István gárdista már ante portas...


(Mindössze annyi az igaz a történetből, hogy Vályi Klára és Csokonai váltott pár levelet, ám vélhetőleg merőben ártatlan levelezés folyt köztük.)

Címkék: Címkék

Vándorszínészek Szekszárdon

 2012.08.01. 20:04

petofi5_1.jpgAzon az 1841-es augusztusi napon is nagy forróság volt, mikor a vándorszínészek echós szekere megérkezett az álmos, poros kisvárosba. Már több heti faluzgatás  volt mögöttük jó- s balszerencse közt, kissé meg  is fáradtak az aktorok. Különösen Rónai volt lankadt, akinek a szereplés mellett számos teendője akadt. Alighogy megérkeztek a fogadóba, még alkalma sem volt kipihenni az út fáradalmait, elküldte a direktor, mint amolyan mindenes lóti-futit, a színi rekvízitumokat, miegyebet beszerezni. Jó barátságban volt a társulat vezetője a jómódú, színházat kedvelő, művelt polgárcsaláddal, Leopoldékkal, akik már nemegyszer kisegítették  a truppot alkalmi kellékekkel. Most is hozzá menesztették Rónait. Nyájasan üdvezelték az ifjút, és kisvártatva össze is szedték a kért kanapékat, függönyöket, miegymást, melyeket majd elcepelnek az előadásra.  Búcsúzkodás közben perdült elő Leopold Zsuzsika, a kicsinke szőke kis leányka, akit meglátni és megszeretni egy szempillantás műve volt Rónainak, akinek mindig is a szőke, kék szemű teremtések voltak a gyengéi. Egymásba mélyesztették tekintetüket, az ifjú forró csókot lehelt Zsuzsika gyenge fehér kacsóira. Már menni készült, mikor eszébe jutott, hogy még tintát is kell kérnie, hiszen még visszavolt a színlapok másolása, mely feladat szintén rá várt. A kabátja hátsó zsebibe tette a tintásüveget, és hazafelé víg könnyelműséggel ugrándozott örömében, hogy ilyen csuda lányra lelt. A sok ugrándozás alatt kifolyt a tinta. Mit sem törődött vele, hogy kedvét majd követendi gyász, mert elfeledém mondani, hogy kabátja éppen sárga volt, és így annál jobban látszott rajta a folt. Csakhogy semmit nem látott ebből a foltból a mi jó színészünk, tekintve, hogy a hátsó zsebét egészen ritkán szemlélgeti az ember fia (milyen szerencse, hogy az ember lányának gúnyáján  nincs hátsó zseb).

Végre elérkezett az előadás!

Aznap A peleskei nótáriust játszották, melyben Rónai Baczur Gazsit,a pesti korhelyt alakította és még két szerepben hősleg működött.  Ez a bohózat fölöttébb kedvelt darabja volt a publikumnak, mindig sikert aratott.

Rónai nemrég avattatott bé a színészetbe, és mint rendesen, ezúttal is szörnyen izgult, sőt most még annál is jobban, hiszen Zsuzsika is a nézők között volt.

zomba 003.jpg

Ám mi történt? Kis jelenése volt Rónainak, mikor is alig szólalt meg, hatalmas kacaj harsant fel, melyet lehetetlennek látszott lecsillapítani. Direktora villámló tekintettel nézett rá, és némán kitessékelte a színpadról. Csak akkor figyelmeztették társai, minő folt vala kabátján, addig a háttérben kuncogtak, várván, micsoda móka lesz ebből.

Ah, a színész utain tövis terem, a színész élete gyötrelem! – sóhajtotta  Rónai, és azzal háborogva elrohant, el minél távolabb megszégyenülése helyétől, el egészen a szurdikokig. (Igen messzire!) Ott vette észre, hogy Zsuzsika egészen idáig követte. Csak az éj ragyogó királya volt a tanúja annak, mi történt ott a szurdikban  a leány és ifjú között… Az azonban bizonyos, hogy miután alaposan megvigasztalta a szőke kislány Rónait, a legény feleségül kérte Zsuzsikát. Ígért neki hűséget, csudás életet Pest városában, és ráadásul szép fejkötőt.

Másnap továbbállt a trupp. Többé nem látta Zsuzsika Rónait.

Ám néhány év múlva, amint a Pesti Divatlapot lapozgatá, megakadt egy költeményen a tekintete, mely oly ismerősnek tetszett. Oh, te szív, te szív, te csalfa, háládatlan!

(Petőfi valóban járt Szekszárdon vándorszínész korában, ám aligha találkozhatott Leopoldék Zsuzsi nevű lányával, nem lévén nekik ilyen nevű gyermekük, másrészt a család egyetlen tagjával sem futhatott össze, ugyanis a Leopoldok jóval később telepedtek meg a városban, amely város felvirágoztatásában jelentős szerepük volt. A nevezetes tintafoltos eset nem Petőfivel, hanem Megyeri Károllyal, színész barátjával történt, miként a versben is szerepel. Ám akár ekképpen is történhetett volna a mi Sándorunkkal.)

süti beállítások módosítása