Sándor magányra vágyott. Elege lett a közéletből, megundorodott honfitársai egymás elleni acsarkodásától, mert újból és újból meg kellett tapasztalnia, hogy magyarnak a magyar a legnagyobb ellensége.

Hűséges barátja, Orlay látta vendégül mezőberényi otthonában, ahol a költő elvonultan, komor hangulatban borongott a haza sorsán, a szörnyű időkön. Nem is írt egyéb költeményt, mint a Szörnyű időt, inkább más foglalatosságot keresett magának. Ám legkedvesebb időtöltése a magányos séta, pipázgatás volt. Orlayék hagyták is, nem zavarták, ismerték már, hogy ha ilyesféle mogorva hangulatban volt a költő, legkívánatosabb számára az egyedüllét.

Egyik nap azonban azzal állt elő, hogy meglátogatná kedves barátját, Szakál Lajost Gyulán, hátha tud friss híreket, miként áll a haza ügye, tán mégis hasznossá tehetné magát valamiképpen a drága hon érdekében. Nem volt ez meglepő fordulat, hiszen igen kevés ideig tudott Sándor egy helyben maradni, nyugtalan természete nem bírta a tétlenséget, hamarost mehetnékje támadt.

Fel is kerekedett, hosszú zötykölődés után meg is érkezett Szakál Lajoshoz, aki fölötte szíves szóval fogadta. Éppen nála időzött Sárosi Gyula költő, és hármasban hosszú eszmecserét folytattak.

A beszélgetésbe némiképpen belefáradva, Szakál Lajos javasolta, keressék fel a szomszédban lévő remek cukrászdát, ahol fel tudnak frissülni.

Ez kitűnő ötletnek bizonyult, valamelyest felüdítette Sándort is.

Átvonultak hát hármasban a barátságos helyre, melyen szerfölött szíves vendéglátásban volt részük.

Boriska és Róza, a két cukrász kisasszony tüstént felismerte a költőt, amint letelepedett az asztalhoz. Rövid, ám heves indulatokat sejtető sugdolózást követően megegyeztek, hogy Róza szolgálja ki az urakat. Róza a leggyönyörűbb csészéket, kistányérokat kereste elő, a legfinomabb, eperkrémmel töltött, lepke alakú süteménnyel kínálta a vendégeket.

Remegő kézzel, kipirosodott orcával, de kifogástalanul helyezte el a terítékeket az asztalon.

Titokban szégyellős pillantásokat vetett a költőre.

Szegény Sándorunk!

Volt is most gondja a fehércselédekre, mikor a haza sorsa nyomta vállát!

Látta, persze hogy látta a kedves, bájos leánykát, de nem volt érkezése rá, hogy széptevéssel múlassa az időt. Épp csak átsiklott rajta a tekintete, egy szomorkás, fáradt mosolyra futotta, és máris a másnap elmondandó beszédet fogalmazta magában.

Ámde Róza soha nem feledte ezt a mosolyt, és mikor meghallotta, hogy a költő elesett a csatában, sűrű könnyhullatással gyászolta meg a kedves vendéget, aki egyszer evett az ő lepkés desszertjéből.