Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

Török gyerek megvágta,

magyar gyerek gyógyítja…

Dalolta csengő hangon,  belefeledkezve a nótázásba Loncika,  a kis szászvári fruska, miközben lánypajtásaival a fészküket rendezgető gólyáknak örvendeztek.

Éppen sokadszorra kezdett volna neki a török gyerek gonoszságának ecsetelésébe, amikor egyszerre hátulról lerántotta valaki az árokpartra:

-          Mit gajdolsz, te átkozott? – ordított bele a fülébe Nazim, a török őrség vezetőjének fia, aki ugyanolyan jól tudott magyarul, mint az anyanyelvén.

Loncinak alkalma sem volt válaszolni, mert Nazimmal alaposan összegabalyodtak. A fiú vadul csépelte, ám a lány sem hagyta magát, igyekezett viszonozni az ütéseket, amennyire apró öklöcskéjétől telt.

Egyszerre fulladtak ki és hagyták abba a verekedést. A kimerültségtől zihálva feküdtek egymás mellett a fűben. Mire nagy nehezen körbenéztek, ámulva látták, hogy a lányok elszaladtak, ők pedig maguk maradtak.

-          Te aztán tudsz birkózni! – mondta elismeréssel Nazim, megtapogatva fájó lábszárát ott, ahol megrúgta a kislány.

-          Te sem panaszkodhatsz a gyenge karjaidra – válaszolta Lonci.

Ettől kezdve elválaszthatatlan volt a két gyerek, mindig együtt játszottak, kéz a kézben csatangoltak a környező erdőkben.

Szerencsére a szülők sem helytelenítették ezt a barátságot, szívesen látta a házánál Nazimot Letenyei István, az evangélikus lelkész, és Loncit  a török család.

A gyerekek egyik kedvenc játszóhelye a pár éve felrobbantott vár még romos fala mellett volt. Habár már sok helyütt megjavították, megerősítették a bástyákat, a nyugati oldalra még nem került sor.

Itt történt egy szép, meleg áprilisi napon, hogy Nazim kérlelni kezdte Loncit, ugyan emelné fel pendelyét, és mutatná meg, mit van ott, ahol neki másvalami. Sokszor kellett elmondania, hogy mily csodásak a lányka csillagszemei, mily rubinpirosak ajkai,  mily fényes szőke hajfonata, míg végre látva láthatott. Utána azonban a fiúnak is fel kellett tárnia, mit rejt a bő bugyogója.

Ekkor írták fel a nevüket egy üszkös fadarabbal a kőre, mely feliratot még ma is láthatja az arra járó.

Így múlt el néhány hónap, amikor egy őszi éjszaka Nazimék ajtaját lovas futár zörgette meg. Pécsről vágtatott idáig, hogy riassza a török őrséget: a várost elfoglalták Lotharingiai Károly katonái, az igazhitűeket kiűzték, meneküljenek tüstént, mert hamarosan ideér a császári sereg.

Már nem kellett ébreszteni a fiút, mert az izgatott beszédre felriadt álmából. A szülők kapkodva pakolták össze holmijukat, közben nem is figyelték, hova tűnt Nazim. Ő pedig szívdobogva rohant át a sötétség leple alatt Letenyeiékhez, halkan besurrant a házba, és suttogva keltegette Loncit:

-          Rejts el valahová, Loncikám, nem akarok elmenni Törökországba, nem tudok tőled elválni!

A kislány először nem is értette, mit akar Nazim, de aztán a gyermeki ösztöneivel ráérzett, mekkora bajban van pajtása. Sebesen összeszedte magát, és kis barátját maga után húzta és együtt futottak a pajtába. Ott rejtőzött el a szalmában Nazim, míg a szülei hiába keresték, hiába szólítgatták kétségbeesetten.

Valóban hamarosan megérkezett Lotharingiai Károly serege. Szászvárt feldúlták törökök után kutatva, a várat felgyújtották. Török ugyan nem akadt az egy Nazimon kívül, de már őt sem lehetett volna felismerni öltözetéről, mert Letenyei uram kerített számára megfelelő gúnyát. Befogadták a fiút, mit tehettek mást, ha egyszer a családja elmenekült, ő pedig maga maradt.

Ám Lonciéknak sem volt sokáig maradása Szászváron, melyet nem a törökök dúltak fel, hanem a császári csapat martalócai.

Egy novemberi napon szekér indult Pécsre Letenyeiékkel és kevéske motyójukkal.

Védte őket a szemmel veréstől, rontástól a Loncika nyakában lógó amulett, melyet Nazimtól kapott. Ez volt a fiú egyetlen öröksége anyjától, Fatimától, már csupán ez emlékeztette a magyarrá lett legénykét  török múltjára.