Hogy ezek az oroszlánok  milyen csudákat láttak, mi mindent tudnának mesélni az eltelt 163 évről!

És valóban, legalábbis a pesti oroszlánok régebben, éjjelente, mikor a híd elcsendesedett, a városlakók elpihentek, a forgalom elült, megbeszélték, miféle csudabogarak haladtak el előttük.

A gróf volt a kedvencük, kinek létüket köszönhették, és leírhatatlan volt a fájdalmuk, hogy a hídavatáson már nem lehetett ott. Olyan hatalmasat, olyan bánattal telit sóhajtottak, hogy az tán még Döblingben is hallatszott.

Amúgy a hétköznapokban vígan voltak, jól szórakoztak a mindenféle ugribugri uracsokon, a pipiskedő dámákon, ám részvéttel figyelték a hídról leugró reményvesztetteket. Nem sértődtek meg, amikor egy nyári éjen a bohém költő fölhágott egyikükre, s a kősörénybe kapaszkodva kiáltotta szerte, hogy szeretné, ha szeretnék, míg a nem kevésbé bohém novellista, a szoknyabolond Szindbád biztosította barátját, hogy részéről nincs akadálya e kívánság teljesítésének.

Mondom, pompás pajtásság volt a két oroszláné, gyakorta mondták egymásnak, hogy helyes a bőgés, oroszlán, ugyanis mindig egyetértettek, nem akadt egy aprócska pont sem, melyről nem egyformán gondolkodtak volna.

Mindaddig ekképpen folyt ez, míg egy napon fölöttébb érdekes trupp vonult át a hídon, amilyet eddig még nem láttak: talján körhintások jöttek turnézni, tarka figurákkal, lovakkal, elefántokkal, furcsa lényekkel, és mindenekelőtt oroszlánokkal.

Persze ti, akik előítéleteitek rabjai vagytok, úgy gondoljátok, hogy efféle körhintás oroszlánok csakis dús sörényű hímek lehetnek. Itt az ideje szakítanotok  berögzült sémáitokkal, mert noha az oroszlánok többsége valóban büszkén viselte festett díszét, ám akadt köztük egy pompás példány, Leontin, aki kétséget kizáróan oroszlánlány volt. Ó, az az arany csillogás, mely lényéből áradt, ó, az a napsárga szügy, ó, az a selymes fényű tompor!

Csoda-e hát, ha az észak-pesti oroszlán legott lángra lobbant, amint a kő- és műanyagszem egymásba kapcsolódott!

Pár bőgést váltottak csupán, amely bőgésben minden benne volt, a szerelem minden öröme, fájdalma. A pillanatba sűrítették a végtelent.

Ámde a pillanat tovaröppent, Leontint hívta a kötelesség, míg a mi oroszlánunk nem mozdulhatott.

A dél-pesti oroszlán mindebből semmit nem értett, nem is érthetett, hisz ő nem látta a pompás nőstényt. Azonban elveszítette barátját, mert azóta nem értik egymást, szót sem váltanak, egyikük az ábrándjaiban él, másikuk  duzzogva hallgat.

Hogy mi van a budai oroszlánokkal?

Azok csak búsan kutatják az alagút sötétjét, vajon van-e fény a túloldalon?