Az a szépszál, égő tekintetű, gyönyörű ember az előző századforduló körül jött Budapestre Nyíregyházáról, rövid nagyváradi kitérővel ugyan, de így is hatalmasnak, barátja szavaival „embersűrűs gigászi vadonnak” tűnt számára a főváros. Tán ezért is szeretett időzni a falusiasan barátságos Tabán girbegurba utcáin, kuporgó apró házacskái között, nem szólva a kitűnőbbnél kitűnőbb kiskocsmákról, azok közül is Schäfer  uram nevezetes vendéglőjét tüntette ki gyakori látogatásával a hírlapíró.

Ott tűnt fel neki a bajszos angyalok sorában talán éppen az első, Lea, a kocsmáros szép, szomorú szemű felesége. A tekintetek találkozásából hamarosan egyéb is lett. Hát lehetett ellenállni bármely asszonyszemélynek  a nagy bohémből áradó vágyakozásnak? Ha lehetséges is volt, Lea nem tudott és nem is akart ellenállni.

Találkahelyet a nem régen alapított budai arborétum fái között leltek. Mielőtt egy kákán is csomót kereső kötekedő szóvá tenné, hogy nem volt éppen szomszédos a Tabán a Gellérthegy aljában lévő kerttel, jelzem, hogy a régiek kedvvel kószáltak városuk utcáin, másrészt miképpen lehetett volna elbújni egy afféle helyen, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol hamarosan napfényre került volna a rejtegetni való titok. Tehát ebben a kies kertben találtak maguknak helyet, itt vetettek alkalmi nyoszolyát a szerelemnek. A sok fiatal fa között  itt leltek egy titkos levelezésre rendeltetett öregebb odvas fát, és ennek odvában találtam meg az utolsó levélkét, melyet Lea írt: „Drága szerelmem, nem tudtam elszabadulni tegnap. Kérlek, légy  a szokott helyen holnap 8-kor. Csókol Leád, aki Rácheled akar lenni.”