Gondoltátok volna, hogy a tündérek társadalma is erősen rétegzett, mondhatni átjárhatatlan kasztokra tagolódik? Kővirág, a kicsiny bányatündér szomorú története ezt látszik bizonyítani.

1912. december 31-ét írták.

Persze emberi időszámítás szerint. Csakhogy a tündérek nem számolták az időt, de azért tudták, hogy az emberi világban éppen hol tartanak a naptárban.

Éppen ilyentájt rendeztek a bányatündérek is találkozót valamelyik bányában, mely találkozón részt vett a nemesfémbányák legelőkelőbb marmancsaitól kezdve a szegény kis kőbányai manócskákig valamennyi tündérnép.

A szerény  Kővirág  nagy reményekkel indult az összejövetelre, mert azt remélte, hogy ott ismét láthatja Marmort, a carrarai márványbánya tündérét, akivel egyszer már találkozott, és azóta szüntelenül róla álmodott. Bizony Kővirágnak nem volt holmi cifra gúnyája, csak néhány csenevész pántlikával cicomázta fel ruhácskáját az alkalomra.

Tudnivaló, hogy a bányatündérek minél előkelőbb bányában laknak, annál pompásabb a ruhájuk. Namármost egy valamirevaló tündér természetesen a föld mélyében lakik, minél mélyebben, annál jobb, a külszíni bányászathoz tudniillik nemigen szükséges tündéri segédlet, ezért aztán a kőbányák tündérei lenézett páriák voltak, csupán a márványbányák lakóit tűrték meg maguk között az előkelők. Az évi egyszeri alkalom azonban kivételnek számított. Noha akkor sem igen volt keveredés, de legalább elnézték mindenki jelenlétét.

Ebben az évben a mecseki szénbányát választották az összejövetel helyszínéül, mely lássuk be, elég szerény díszletezést ígért, habár a feketén csillogó széndarabok kellőképpen ünnepélyesek voltak.

Amikor Kővirág betoppant a bálba, már tarkán kavarogtak a párok a víg zenére, melyet a manósereg szolgáltatott. Kővirág tüstént meglátta Marmort, aki a szépséges Diamonddal, a gyémántbánya tündérével táncolt, és őt persze észre sem vette.

Az egész bál alatt egy pillantást sem vetett rá, végig csak Diamonddal forgott, csak neki tette a szépet. A kis marmancskát csak a közeli szársomlyói kőbánya manója kérte fel táncolni. Ő súgott-búgott a fülébe mámorosan, mámorosan a zenétől, a báli hangulattól, Kővirág bájos szépségétől. Érzékeny természet lévén csakhamar rájött, hogy ki után sóhajtozik, kit követ a szemével kedves tündérkéje. Bizonygatta neki, hogy reménytelenül áhítozik Marmor után: egy márványbánya tündére soha nem fog szóba állni efféle csapzott kis senkivel, mint amilyen Kővirág.

Erre aztán sarkon fordult a lány, sebbel-lobbal, könnyekkel a szemében elrohant a bálból.

Meg sem állt Pécsváradig. Időközben hajnal lett, mégpedig 1913. január első napjának hajnala. Amint így búsan gubbasztott egy kopár kőhalmon, azt gondolta ki, hogy ha már ő ilyen szerencsétlen, legalább az emberekkel jót tesz, mi több, kétszeresen is megajándékozza őket. Hamarosan sor is került rá, hogy teljesítse a magának tett ígéretet.

Egy  pécsváradi legény baktatott éppen arra, akit kettős bú gyötört, egyfelől a szegénysége, másfelől a reménytelen szerelem egy gazdag lány után.

Kővirág, aki százévenként megmutatkozhat az embereknek, a legény elé toppant.

Volt is meglepetés! Ám alig volt ideje ámuldozni a legénynek, mert Kővirág elvezette arra a helyre, melyen pompás mészkövek villantak ki a bozótosból. A kis bányatündér megmutatta a legénynek, hogy hol érdemes kifejteni a követ, melyet eladva, tisztes jövedelemre tehet szert.

Kővirág a legény szerelmi nyavalyáján is segített, mert a szeretett lány szívét varázslattal felé hajlította.

Letelt a száz év.

2013. január elsején ismét megjelenik Kővirág a pécsváradi elhagyott kőbányában, hogy bűbájossággal segítsen a reménytelen szerelmeseknek.

Aki nem hiszi, úgy járt! Sóvároghat tovább remény nélkül.