Télvíz idején foglalta el új hivatalát Quinque Ecclesiae-ben. Volt mit rendbe raknia. Küzdött a hiszékeny, kísértetek-űzte balga népséggel, bosszankodott  a tompaelméjűeken, akik a népet ostobamód arra biztatták, iszákkal a hátukon zarándokoljanak Rómába, ott vár rájuk a megváltás. Barátjával is pörlekedett, mily méltatlan, hogy csöpp vénasszonyi könnyeket vadászva prédikál. Efféle vakhittől mindig irtózott, művelőit megvetette, bántotta, hogy régi pajtását is elragadta e téboly.

Bokros tennivalói szünetében ha tehette, szerét ejtette, hogy sétáljon a városban. Először a falakon belül rótta a girbe-gurba utcákat, ám hamarosan szűknek találta a körbehatárolt tereket, sóvárgott a tágasságra, melyet Itáliában megszokott, és oly kedves volt számára. Általában rettenetesen vágyott vissza, hiába a posztjával járó megtiszteltetés, a hivatástudat, mindezek nem tudták egyelőre kárpótolni.

Kóborlásai során fedezte fel a Mecsek lankái felől csordogáló patakot, és a patak mentén sorakozó mindenféle malmokat. Akkor még nem állt itt semmiféle nyári palota, amelyből később derviskolostor, tekke lett. Malomszegnek hívták a helyet, melyet jobbára bosnyákok laktak, akik a várost is mindközönségesen Pecuhának nevezték.

Egy februári napon, mikor gondolataiban elmerülve baktatott a patak partján, hirtelen felkapta a fejét és elámult: íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Öröm bizsergette a fa láttán, úgy érezte, a messzi Itália üzent neki.

Amint így merengett, egyszerre ismerős hang ütötte meg fülét, a szép Milica, a molnár lánya szólította meg, aki náluk szolgált a püspöki palotában.

Már nemegyszer megakadt a tekintete a lány karcsú alakján, tüzes, fekete szemén, kedvvel nézegette cifra ruhája alatt biztatóan domborodó idomokat.

Milica, nevéhez méltón kedvesen invitálta be szerény hajlékukba, ahol édesapja, Didovác Szláven már tette is elé a borral teli butykost. Az öreg  egyszerűen Jankónak hívta, mellőzve minden előkelő titulusát. Neki szabadott, hiszen még mint apró gyermekecskét ismerte.

Vidám kvaterkázással telt az idő, ám Szlávennek dolga akadt a malomban, így maguk maradtak.

Nem késlekedett, kezdődhetett az ostrom, mely reménnyel kecsegtetett. Milca, drága szívem, ha szemembe tekintsz, a szemedből csillagpárt látok sütni felém ragyogón.

Milca, add, amit adsz uradnak is majd; légy nyugodt: kicsi sem kopik le róla.

Kell-e mondani: a vár elfoglaltatott.

Ám az ostromlót is ostromolták, mégpedig súlyos gondok, ezért keveset tudott Milicával lenni. Gyakorta emlegette is, hogy Jaj, nekem, oly későn leltünk egymásra, minek kell ily hamar elválnunk, s nem lehetek veled én… Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket, mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.

Sajnos azonban elsodorták őket az események egymástól.

Évek múlva,  ismét egy februári napon találkoztak.

Ő menekülőben volt, épp csak megpihent, erőt gyűjtött  további útja előtt  kedves városában, melynek falai közt menedékre lelt. Ártalmas  láz  fene lángja emésztette, fojtogató köhögés rázta, rút nyavalya kínozta.

Milica csöpp fiacskája, Jankó látványa vigasztalta csupán: az édes gyermek az ő vére.