Azon az 1841-es augusztusi napon is nagy forróság volt, mikor a vándorszínészek echós szekere megérkezett az álmos, poros kisvárosba. Már több heti faluzgatás volt mögöttük jó- s balszerencse közt, kissé meg is fáradtak az aktorok. Különösen Rónai volt lankadt, akinek a szereplés mellett számos teendője akadt. Alighogy megérkeztek a fogadóba, még alkalma sem volt kipihenni az út fáradalmait, elküldte a direktor, mint amolyan mindenes lóti-futit, a színi rekvízitumokat, miegyebet beszerezni. Jó barátságban volt a társulat vezetője a jómódú, színházat kedvelő, művelt polgárcsaláddal, Leopoldékkal, akik már nemegyszer kisegítették a truppot alkalmi kellékekkel. Most is hozzá menesztették Rónait. Nyájasan üdvezelték az ifjút, és kisvártatva össze is szedték a kért kanapékat, függönyöket, miegymást, melyeket majd elcepelnek az előadásra. Búcsúzkodás közben perdült elő Leopold Zsuzsika, a kicsinke szőke kis leányka, akit meglátni és megszeretni egy szempillantás műve volt Rónainak, akinek mindig is a szőke, kék szemű teremtések voltak a gyengéi. Egymásba mélyesztették tekintetüket, az ifjú forró csókot lehelt Zsuzsika gyenge fehér kacsóira. Már menni készült, mikor eszébe jutott, hogy még tintát is kell kérnie, hiszen még visszavolt a színlapok másolása, mely feladat szintén rá várt. A kabátja hátsó zsebibe tette a tintásüveget, és hazafelé víg könnyelműséggel ugrándozott örömében, hogy ilyen csuda lányra lelt. A sok ugrándozás alatt kifolyt a tinta. Mit sem törődött vele, hogy kedvét majd követendi gyász, mert elfeledém mondani, hogy kabátja éppen sárga volt, és így annál jobban látszott rajta a folt. Csakhogy semmit nem látott ebből a foltból a mi jó színészünk, tekintve, hogy a hátsó zsebét egészen ritkán szemlélgeti az ember fia (milyen szerencse, hogy az ember lányának gúnyáján nincs hátsó zseb).
Végre elérkezett az előadás!
Aznap A peleskei nótáriust játszották, melyben Rónai Baczur Gazsit,a pesti korhelyt alakította és még két szerepben hősleg működött. Ez a bohózat fölöttébb kedvelt darabja volt a publikumnak, mindig sikert aratott.
Rónai nemrég avattatott bé a színészetbe, és mint rendesen, ezúttal is szörnyen izgult, sőt most még annál is jobban, hiszen Zsuzsika is a nézők között volt.
Ám mi történt? Kis jelenése volt Rónainak, mikor is alig szólalt meg, hatalmas kacaj harsant fel, melyet lehetetlennek látszott lecsillapítani. Direktora villámló tekintettel nézett rá, és némán kitessékelte a színpadról. Csak akkor figyelmeztették társai, minő folt vala kabátján, addig a háttérben kuncogtak, várván, micsoda móka lesz ebből.
Ah, a színész utain tövis terem, a színész élete gyötrelem! – sóhajtotta Rónai, és azzal háborogva elrohant, el minél távolabb megszégyenülése helyétől, el egészen a szurdikokig. (Igen messzire!) Ott vette észre, hogy Zsuzsika egészen idáig követte. Csak az éj ragyogó királya volt a tanúja annak, mi történt ott a szurdikban a leány és ifjú között… Az azonban bizonyos, hogy miután alaposan megvigasztalta a szőke kislány Rónait, a legény feleségül kérte Zsuzsikát. Ígért neki hűséget, csudás életet Pest városában, és ráadásul szép fejkötőt.
Másnap továbbállt a trupp. Többé nem látta Zsuzsika Rónait.
Ám néhány év múlva, amint a Pesti Divatlapot lapozgatá, megakadt egy költeményen a tekintete, mely oly ismerősnek tetszett. Oh, te szív, te szív, te csalfa, háládatlan!
(Petőfi valóban járt Szekszárdon vándorszínész korában, ám aligha találkozhatott Leopoldék Zsuzsi nevű lányával, nem lévén nekik ilyen nevű gyermekük, másrészt a család egyetlen tagjával sem futhatott össze, ugyanis a Leopoldok jóval később telepedtek meg a városban, amely város felvirágoztatásában jelentős szerepük volt. A nevezetes tintafoltos eset nem Petőfivel, hanem Megyeri Károllyal, színész barátjával történt, miként a versben is szerepel. Ám akár ekképpen is történhetett volna a mi Sándorunkkal.)
