Úgy tartják,  Mihályunk Lillához írta szerelmes verseit, pedig bizony mondom, volt akkortájt valaki más is az életében, akit alig említenek.

Vályi Klárával  Komáromban, Fábián Julianna irodalmi szalonjában ismerkedett meg a költő. Ugyan itt volt Lilla is, ám akkor még csupán ostobácska csitriként, hol volt még a Lillaság Vajda Juliannának?

Klára, a maga érett asszonyiságában százszorta jobban vonzotta a férfiúi tekinteteket, nemkülönben izgató volt, hogy olyan pimaszul független tudott lenni abban a férfiak uralta világban.

Maga is írogatott verseket, sőt verses leveleket. Utóbbiakat jobbára férfiakhoz, mert legyen a nő mégoly emancipált, azért az erősebb nem mégiscsak izgalmasabb egy asszonyszemély számára.

Klára bábaasszony volt, ám emellett autodidakta módon kiművelte magát, habár mindig szerényen figyelmeztetett rá, hogy ne nagyon kérjenek számon rajta magasabb műveltséget, nem bírván affélékkel idejekorán felvértezni elméjét. Tizenvalahány év volt Mihály és Klára közt, utóbbinak nem igazán mondhatni, hogy javára, de az a gaz, aki arra gondolna netán, hogy fonnyadt orcákra már nemigen tudott csókot kapni, annak csalódnia kellene, mert semmiféle fonnyadt orca, szottyadt felhám nem jellemezte Klárát abban az időben, nagyon is telivér nőiségében pompázott, számos férfi örömest csókolta volna - és csókolta is.

De hogy szavamat ne feledjem, hamarost felfigyeltek egymásra poétáink, gazdag eszmecserébe kezdtek a költészetről, mely egyelőre sajnos nem fordulhatott át nedvcserébe, mert Csokonainak vissza kellett utaznia Debrecenbe.

Sűrű és egyre forróbb hangú levélváltás követte az elválást, mígnem Mihály egyre sürgetőbben invitálta Klárát Debrecenbe. Egy szép nyár eleji napon végre meg is érkezett a szép poétria a cívis városba.

Hol másutt, mint a kies Nagyerdő fái alatt andalgának költőink, mikor egy zöld hársfa alá érkezének vala, mely hársfa tudvalevő, a szerelmesek fája, és mint ilyen, ambróziás illatot lehelt. Hársvirágzáskor Cupidónak rendes helye a fán vala, onnét nyilazott a szívekbe. Ügyesen gyakorlá mesterségét, bele is talált a közepébe mindkettőnek!

Ah, Klára mézes beszédje, hószín mellye, márvány nyaka! Csoda-é hát, hogy látásuk összeütközött, s egymástól lángot kapott. Mihály bevevé Klára várát, mielőtt attakolt, övé vala maradéktalanul. Kedves poétánk derekasan helyt állott vala, míg töltéstől ki nem ürült a patron-toka. Az asszony mellye s egyebe emelkedett, süllyedt,  szerelmi ostrom után gyengén pihege bíbor fátyola alatt.

Ám a mámor múltával józanul mérlegelé helyzetét, és ekképp maradt a levelezés.

És különben is Nagy István gárdista már ante portas...

(Mindössze annyi az igaz a történetből, hogy Vályi Klára és Csokonai váltott pár levelet, ám vélhetőleg merőben ártatlan levelezés folyt köztük.)