Bizonyos rendhagyó szellemek akkor adnak találkozót egymásnak, amikor éppen eszükbe jut, fittyet hánynak mindenféle kerek évfordulóra, a kísértetvilágban megszokott hagyományokat semmibe veszik, merőben esetleges időpontokban szottyan kedvük kísérteni.
Ezen az október 26-i éjjelen is efféle szellemek adtak találkozót egymásnak a Nádor Szállóban, egy éppen százhatvanhét évvel ezelőtti nevezetes napnak és éjszakának emlékére.
- De Franzi, miért nem 22-én, a születésnapján jött kísérteni? – kérdezte Angyal Judit, a régi kedves.
- Ugyan, Judit, az efféle dátumokat meghagyom a hivatalosságoknak! Miként adta volna ki magát, ha fogom magam, és az újjá varázsolt Zeneakadémián akadékoskodom a szellememmel, netán lefitymálom az avatás potentátjait? Sokkal jobban vágytam találkozni kegyeddel és persze Schönherr Eduárddal.
Az ám, de hol bujkál ön, Eduárd? Nem emlékszik, hogy mára beszéltük meg a találkozót? Jöjjön kérem elő! Merre rejtőzik?
Az egyik sötét sarokból szöszölés hallatszott, a suhogás felkavarta a guanóval kevert pormacskákat, melytől hatalmasat prüszköltek a jelenlévők.
- Ó, kedves Mester, hát eljött? Megtisztelve érzem magam, mint annak idején, mikor méltóztatott elfogadni a szobámat! – lelkendezett nem éppen meglett kísértethez méltón Eduárd. – Azóta is töprengek rajta, vajon jól sejtettem-e, hogy a díszvacsora után a bájos Judittal osztotta meg a nyoszolyáját?
- Eduárd, ne legyen indiszkrét! Még zavarba hozza a hölgyet.
A Széchenyi tér fényei itt-ott megvilágították a lepusztult falakat, a kilógó kábeleket, a felmarjult padlót. A három szellem meghatva vizsgálgatta egymást, túlságosan el voltak foglalva az emlékeikkel, csak sokára vették észre a körülöttük lévő pusztulást.
- Na, de Eduárd, mi történt a szállodájával, mióta nem jártunk erre? Hová lettek a csillogó tükrök, a pompás kárpitok, a gyönyörű csillárok? – kiáltott a Mester.
- Ne is mondja! Magam is most látom először, mióta elhagytam ezt az árnyékvilágot. Ez volt életem nagy műve, és most végtelenül fáj látnom a pusztulást. Hallottam róla, hogy bezárt a fogadó, de igazából nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy igaz a hír.
A szellemek a szomorú látványtól döbbenten járkáltak a földszinti termekben. Eduárd megpróbált felmenni az emeletre, ám nem sok jóval biztatta a lépcső nyikorgása. Igaz, már nem tehetett kárt benne efféle anyagi eredetű dolog, de a várhatóan borzasztó kép elrettentette attól, hogy felfedező utat tegyen a többi helyiségben.
A kis társaság tagjai végül csüggedten letelepedtek az egyik fal tövében. A hosszúra nyúlt csöndet a Mester törte meg.
- Most hogy ismét együtt vagyunk, szeretnék végre néhány kérdésre választ kapni, hogy a jövőben már nyugodt szívvel folytassam tovább a kísértést másutt.
Eduárd, mikor annak idején oly szíves volt hozzám, hogy a saját lakosztályát kínálta fel szállásomul, minek tudhattam be? A kézfogásnál nem tudtam nem észrevenni a gyűrűjét, noha befelé fordította, de így is megütötte a szemem a jel. És persze a félreérthetetlen kézfogás. Tudta Ön, hogy én is páholytag vagyok?
- Igazából csupán sejtésem volt róla, a kézfogásból nyertem bizonyságot. De azért a sok emberbaráti adakozás, a koncertek bevételének felajánlása jótékonysági célra mind-mind erősítették a sejtelmem.
- De miről társalognak önök, uraim? Miféle páholyról, rejtélyes jellel ellátott gyűrűről, kézfogásról van szó? Kétségbe ejtenek, uraim, már bánom, hogy eljöttem! – nyafogott Judit.
- Drága hölgyem, már tüstént lejár az időnk, ne beszéljünk most efféle férfiaknak való dolgokról, nem kegyednek való ez. Ó, ön még törékenyebb, még gyönyörűbb, mint valaha! És milyen átszellemült! Ezek a mandulavágású szemek, ezek a kondor, makrancos fürtök, melyek nem engedelmeskednek a fésűnek! Hm… Most áll össze a kép!
De mondja, Judit, ez a név, ez az Angyal ugyanazt jelenti, mint az Engel? Tudja, roppant csekély a magyar nyelvtudásom.
Judit pironkodva hajtotta le fejét. Nyakában egy kis arany kereszt csillant meg a beszűrődő fényben.
- Ó, Franzi, miért ez a vizsgálódó, átható tekintet, hiszen amúgy is átlátszó vagyok ön előtt! Már semmi titkom nem maradt. Igen, valóban Engel volt a családnevünk, de jó atyám bizonyos körülmények miatt úgy látta jónak, ha az Angyal nevet vesszük fel. De miért faggat erről, uram?
- Semmi, kedves, nem lényeges. Végül is egyszer kivételt tehettem én is, egy ilyen gyönyörű példánnyal meg különösen emlékezetes kaland volt. De talán ez a kereszt túlzás a kegyed hószín nyakában…
Schönherr Eduárd közben kényelmetlenül feszengett. Szerény köhécseléssel próbálta felhívni magára a figyelmet, ámde ez idáig ügyet sem vetettek rá az egykori szerelmesek, annyira elmerültek egymás tekintetében. A tér irányából éles füttyögés ütötte meg a fülüket, mely hirtelen ráébresztette őket, ideje búcsút venniük. Még egy utolsó csók Juditnak, utolsó barátságos - olyan! - kézfogás Eduárddal, és a Mester elindult szokott helyére, Bayreuthba. Azt megfogadta, hogy vejének nem számol be a mai éjszakáról. Végül is mi köze hozzá!