Vándorszínész korában keresztül-kasul bejárta az országot Petőfi – amúgy egész rövid életében furtonfurt csatangolt, nem bírván veszteg maradni -, így aztán Pécset sem hagyhatta ki. Szerény szerepet alakított a Peleskei nótáriusban, azt azonban fölötte lelkesen, és váltig reménykedett, hogy egyszer majd felfedezi a publikum, hogy igazából Shakespeare-hősnek predesztinálja őt a tehetsége. Ám egyelőre mint aktor nem tudott kiteljesedni.

Habár a nagy magyar rónát kedvelte a legjobban költőnk, azért valahányszor szerét ejthette, kedvtelve kirándult más vidékeken is. Így történt, hogy pécsi tartózkodása alatt Abaligetre is elzötykölődött szekéren néhány víg pajtásával. Persze a barlangot sem hagyhatta ki, amelyről elragadtatott szavakkal  emlékezett meg:

Emberek, jertek, és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!

Mondani sem kell, a nevét is bevéste a barlang sziklafalába.

Amint kijöttek ismét a napvilágra, egy takaros fehércselédet vett észre Sándor, aki kosárral a kezében ballagott a hegy felé. Ha pedig ő meglátott egy szemrevaló leányt, nem soká mélázott, tüstént utánaeredt. Így történt most is.

Szíves szóval szólította meg hősünk Lenkét – mert így hívták a lányt -, aki hasonlóképpen kedvesen válaszolt. Éppen gombászni indult a közeli Virágos-völgybe, mely abban az időben bőven termette a gombát.

Az út során az ismert dramaturgiát követték az események: addig-addig folyt a vidám diskurálás, játékos évődés, míg csakhamar elcsattant az első, második, majd a sokadik csók, és a lajbi, rokolya lehullott…

Vidor mókusok ugráltak cinkos pofácskával a fejük felett, őzikék leskeltek a fák mögül. Meglepetésre a mátyásmadarak csendben maradtak, annyira megilletődtek a szerelmesek láttán, csak egy szép tollacskát hullajtott le egyikük, éppen Lenke fehér mellyére. Szerencsére vaddisznók nem mutatkoztak a nászt zavarandó.

Az elválás előtt persze Sándor fogadkozott, hogy másnap várja e kies helyen Lenkét, aki  tapasztalatlan lévén a férfiúi csalárdság terén, el is hitte eme ígéretet.

Szívdobogva  jött a találkozóra, ám mindhiába!

És ez így történt a következő napokban is.

Sándor már rég tovautazott a társulattal, várta őket a művészetre éhes publikum. Nem állítom persze, hogy ne lett volna némi lelkiismeret-furdalása a beváltatlan ígéret miatt, de amilyen szertelen volt, csakhamar elfeledte e röpke szerelmet.

Nem úgy Lenke!

Egészen belebetegedett az elválás okozta bánatba, olyannyira, hogy azon a helyen, ahol a költővel szerelembe esett, megszakadt a szíve. Ott is temették el.

Petőfit egy társa tudósította  a szomorú hírről.

Fel is horgadt benne a lélek, mint felejthette el kedves Lenkéjét. Felkereste a sírját, melynél – némileg késve – ekképpen fakadt ki:

Ádáz koporsó zordon éjjele!

Mivé tevél te oly sok örömet?

Mivé tevél te annyi szép reményt?

Hosszan sóhajtozott, hogy minő szomorú, az ígért kéjparadicsom, a rózsás jövendő boldog karjain már nem lehetnek többé együvé.

Lenke bőven omló könnyűiből forrás eredt.

Ámde Sándorunkat sem hagyá el lelkiismeret-furdalása, sűrűn fel-feltűnik a forrás körül, hátha imígyen engesztelhetné meg Lenkéjét.

Úgy lehet, sikerült is az engesztelés valamelyest, újabban a forrás elapadt, vagy tán elfogytak a hosszú bánat alatt Lenke könnyei.

Ez a Lenke-forrás igaz története.