Árminnak a mesterségén kívül nagy szenvedélye volt az amatőr régészkedés. Nem volt ez igazi régészet persze, inkább csak a város alatt meghúzódó pincék érdekelték. Mint minden rendes pécsi bürgernek, neki is volt a hegyoldalban szőlője, és természetesen a lakása alatti pincében tárolta saját készítésű borát. Nyomdászként lelkiismeretesen végigolvasta a nála nyomott kiadványokat, melyek közül kedvence volt a Baranya multja és jelenje című tanulságos könyv. Ha máshonnan nem, ebből tudhatta, hogy Pécs alatt mondhatni egy titkos pinceváros rejtőzik. Minden szabad idejében a pincéjében kopácsolt, keresve az átjárást másik pincébe. Kutakodása annál is inkább eredménnyel kecsegtetett, mivel a Tímár utca, ahol lakása volt, szinte föld alatti csomópontnak számított, mindenfelé alagutak ágaztak el, a szóbeszéd szerint egészen a Mecsek oldalába futottak ki a járatok.
Egy alkalommal, amint szorgosan kopácsolt szerényen világító lámpája fényénél, sikerült rést ütnie a falon. Habár már eléggé fáradt volt, megkétszerezte buzgalmát a remény, hogy át tud jutni valamelyik szomszédos pincébe. Miután az első köveket ki tudta szedni, fürgén bontotta tovább a falat. Rövidesen akkora rés tátongott a falon, hogy át tudott bújni rajta. Takaros boros pincébe jutott. A nagy kopácsolásra felfigyelt a ház gazdasszonya, Józsa, aki éppen bort akart felhozni az urának. Ám micsoda meglepetés érte, mikor szembetalálkozott a téglaportól szutykos Árminnal! Azonban még a por sem tudta elfedni Ármin férfiasan markáns, fess vonásait. Józsa megszeppent ugyan a nem várt látogató miatt, de csakhamar feltalálta magát.
- Mi járatban errefelé, uram? Tán eltévedt?
- Kisztihand, kisasszony! Bocsánatáért esedezem, amiért betörtem a pincéjébe, nem tudtam úrrá lenni kíváncsiságomon, amely folyvást arra sarkall, kikutassam, mi rejtőzik a falakon túl. Remélem, kisnagysád, nem zavartam meg túlságosan alkalmatlankodásommal a nyugalmát.
Józsa csakhamar megbocsátott, annál is inkább, mivel nem is tudott haragudni a bohókás férfira, aki mézes szavaival, behízelgő hangjával levette lábáról.
Na igen, a lábáról is levette volna, csak éppen nemigen volt alkalmatosság a pincében, hogy miként az szokás a szerelmes enyelgéskor, kényelmesen leheveredjenek. Fel is horzsolta némiképp Józsa farát a hordó!
A véletlen találkozást később már megbeszélt találkák követték. Mindig csak a pincében estek meg a lopott percek, pislákoló mécses fényénél, míg egyszer gondolt egy merészet Ármin, és kérte Józsát, találkozzanak a Sétatéri kioszknál vasárnap. Az asszonyka hevesen tiltakozott az ötlet ellen, és mindhiába faggatta Ármin, semmi áron nem árulta el, mi az ellenkezésének oka.
- Ármin, maradjon úgy, mint eddig, legyen a mi titkos fészkünk ez a pince.
- Hát napvilágnál nem akarsz látni, Józsám? Olyan rútnak találsz, hogy el sem viselnéd a látványom?
Ám Józsa csak kötötte az ebet a karóhoz, nem és nem akart a téren találkozni.
Ármin mindennek dacára vasárnap elhatározta, hogy elsétál a kioszk felé korzózni, hátha mégis meggondolta magát Józsa, és ő is ott lesz.
Valóban ott volt!
- Nézd csak, Józsa, hogy bámul téged az a férfi ott a kioszk sarkán! - szólt a férj.
- Ugyan, Józsi, hisz nem is ismerem, miért bámulna? – pironkodott az asszonyka.
- Nem-e? Most látom csak, hiszen ez Telegdi Ármin, a nyomdász! Azaz csak volt, mert már az összes megrendelést az én nyomdám kapja. Azt beszélik, ez a szerencsétlen flótás addig turkászott a föld alatti járatokban, nem törődve a nyomdájával, míg befuccsolt a vállalkozása.
Józsa lehajtott fejjel, szomorúan baktatott férje, Taizs József mellett.
Többé nem találkozott Árminnal.