Novemberi ronda szürke reggel után ronda szürke, nehéz nap várt rá, mely nemhogy csodát, de semmi jót nem ígért. A busz tele volt rosszkedvű, nyűtt külsejű utasokkal, akik közül maga sem rítt ki a saját, nem kevésbé pocsék hangulatával, elgyötört ábrázatával.

Egy megállónyit utazott mélyen magába merülten, amikor felszállt egy törődött arcú idősebb férfi. Rövid szárú, különleges, mély tűzzel lángoló piros virágot tartott a kezében. Egyszeriben felélénkült a virágot megpillantva, érezte, hogy valamiképpen jelentősége van annak, hogy az öregúr ezen a csúf hétköznapi reggelen efféle csodaszép növénnyel utazik. Odafészkelte magát a férfi melletti szabadon maradt ülésre, mintegy megigézve a virág vörösétől. „Bárcsak nekem adná!” – gondolta  és kérlelő pillantást vetett az emberre.

Meglepetésére és riadalmára, találkozott a tekintetük. Az öreg már attól kezdve, hogy felszállt a buszra, vizsgálgatta, vajon ő lenne-e a megfelelő személy. Zavarba ejtően hosszan, átható szemmel nézte, mindamellett mégsem volt feszélyező, sőt egyre inkább valami melegség árasztotta el. Gyermeki bizalmat érzett az apjakorú ember iránt.

-          Tetszik önnek a virágom? - szólalt meg hirtelen a férfi.

-          Nagyon!

-          Tessék, az öné.

Boldogan vette át a virágot. Egy töredékpillanatig egymáshoz ért a kezük.

Megérkezett, le kellett szállnia a buszról. Reménykedve várta, hogy szól még valamit a férfi, ám az néma maradt.

Amint lekászálódott a buszról, egy kölyök meglökte a karját. A virág a kerekek alá esett, amelyek széttaposták a kivételesen szép szirmokat.

Könnyeket csalt a csalódottság a szemébe.

Az a nap is épp olyan közönségesen telt, mint a többi.

Este az interneten kalandozva ráakadt a virág képére. Szomorkás mosoly játszott az arcán. Egyszerű hibiszkuszt látott.

A csoda elmaradt.