ekképpen üdvözöljenek. Ám egy ilyen séta során felfigyeltem  egy merőben ismeretlen és fölöttébb különös dologra. Először aprócska furcsa halcsontváznak látszott a lelet, ám közelebb hajolva döbbenten tapasztaltam, hogy alighanem sellő csontvázát találtam meg. Balsejtelem fészkelt belém, vajon miképpen történt a sellő halála?

Amint így tűnődtem, egyszer csak felrémlett egy elfeledettnek hitt emlék, amikor egy kalózhajót láttam  cikázni a vízen.

Igen, már emlékszem, miként is felejthettem el!

Tüstént felismertem a hajót rémületes halálfejes lobogójáról. Arida, a galád kalózkapitány, aki iszonyodott a víztől, túszul ejtette a szépséges sellőt, Akvarillát. Arida fertelmes kapzsiságában már rég szemet vetett az É

szaki-tó (mi emberek csak Málomi-tónak ismerjük) kincseire, mert tudvalevő, hogy annak vizében sokkal dúsabb a hidrogén, a tó fölött vibráló levegőben gazdagon kavarog a nitrogén, a növények klorofilltól smaragdlanak, a habok oxigéntől azúrlanak, a kacsák tolla százszor színpompásabb, a halak pikkelye ezerszer csillogóbb. Nem csoda, hogy Arida mindent elkövetett, hogy mindezt a sok kincset megkaparintsa.
Azonban mindezek  fölött Akvarin, az Északi-tó királya uralkodott, aki Akvarilla hű szerelmese volt. (Ezen a ponton mélységes zavarban vagyok, merthogy fantáziám csődöt mond, nem tudván elképzelni, miként esett a nász a sellővel, miféle szerveket illesztettek össze a szerelem hevében. A csontváz sem igazít el a kérdést illetően, hiába az anatómiai szempontból való buzgó tanulmányozás. Remélem, nem a halak által gyakorolt merőben unalmas nász zajlott hőseim esetében, mert igen csalódott volnék. Végtére is bízom a szerelmesek végtelen találékonyságában, hogy a kérdést sikeresen megoldották.)
Akvarilla ismerte a két tó közötti titkos Észak-déli átjárót, ezt akarta a gonosz Arida megtudni tőle. De Akvarilla, dacára annak, hogy ragyogó pikkelyei vészesen szikkadtak, szépséges tagjai egyre lankadtabbak lettek, nem árulta el a titkot.
Egyszerre hatalmas csobbanás hallatszott, Akvarin vadkacsái siettek a sellő segítségére. A hullám, mely a kacsák csobbanása nyomán keletkezett, lesodorta Akvarillát a hajóról, és ezzel megmenekült. Sebes úszással csakhamar az átjárónál termett, és fürgén átcsusszant az Északi-tóhoz, szerelméhez. A kalózkapitány a vízbe pottyant, úszni meg nem tudott, így a tóban lelte halálát. A gazdátlanul maradt kísértethajó addig járta a vizet, míg el nem ázott.

Ám  a csontváz arról tanúskodik, hogy a tó utolsó sellőjének, a szép Akvarillának is elérkezett egyszer halála órája. Bizonyára hasonlóképpen járt Akvarin is, csak az ő maradványait még nem találtam meg.

Mára a tavat csupán a szokásos élőlények lakják, sehol egy sellő, sehol egy vízikirály.