Gyanútlanul mendegélt hazafelé Teruska, a kávés- kisasszony, amikor hirtelen oly igen ismerős illatot érzett. Jaj, már megint virágzik a hársfa! El vagyok veszve!- sóhajtozott kétségbeesetten. Ez az édes illatfelhő minden tavasszal letaglózta, a vére pezsegni kezdett, és minden alkalommal az első férfiba beleszeretett, aki csak az útjába került. Hasztalan próbálta figyelmeztetni magát, miként járta meg legutóbb is Józseffel, aki félredobta a szegény fruskát, tavalyelőtt pedig Márton tiporta meg a szívét, lelkét. A hársfavirágzás megigézte, elvarázsolta a máskor nyugodt, kiegyensúlyozott lányt.

Az illattól megbabonázva andalgott a májusi estében azon tűnődve, hogy tán idén elmarad a viharos szenvedély, hiszen senkit sem ismert, akibe egy kicsit is bele tudna szeretni.

Otthon alig tudott elaludni, sorra vette a Központi Kávéház vendégeit, egy-egy figyelemre méltó fiatalember merész pillantását elemezgette magában, felidézte azt a diákot, aki olyan kedvesen köszönte meg a kávét. De nem, igazából egyik sem volt elég érdekes. A diáknak ronda pattanásai voltak, a fiatalemberek mindegyikében volt valami taszító. Kezdett megnyugodni, elmúlt a veszélyérzete, lassan elaludt.

Másnap édesanyja kérte, hogy vigye el az öccsét a fényképészhez, úgyis a Lóránt-palotában dolgozik, ott van a manzárdban a műterem, nem jelent számára fáradságot.

Andriska, a pöttöm legényke örvendezett, hogy milyen mulatság vár rá. Terussal felbaktattak a műterembe, amelyben még egyikük sem járt.

Slampos, mogorva, javakorabeli ember nyitott ajtót.

Boronkay Béla, a fényképész kelletlenül látott munkához, semmi kedve nem volt idétlen kisgyerekekkel bíbelődni. Éppen csak súrolta pillantásával a lányt, de azt ennyiből is meg tudta állapítani, hogy meglehetősen csinos teremtés. Teruska eléggé elcsodálkozott, milyen morc a fényképész, még csak nem is próbált mosolyogni. Milyen undok alak!

Ám miközben beállította Andrist a hintalovacskával, szöszmötölt a fotoapparátjával, Teruska kezdte érezni a nagyon is ismerős bizsergést.

De ez nem lehet! - tiltakozott magában. – Hiszen minden ellene mond annak, hogy ez az ember egy kicsit is tetszhetnék neki!

Mire az elköszönésre került a sor, Terus már alig mert ránézni Boronkayra, mert érezte, hogy rettenetesen elpirult.

Érthetetlen, merőben érthetetlen, ami történik velem! Ez nem lehet igaz, ez szégyen! - dohogott, miközben igyekezett minél gyorsabban kívül kerülni a műteremből.

Andrist hazaküldte, ő pedig bement a kávéházba.

Munka közben semmi másra nem tudott gondolni a fényképészen kívül. A vendégek elámultak, hogy a máskor oly kedves, figyelmes kávés-kisasszony milyen szétszórt ma, szóvá is tette egy vendég, hogy elfelejtette a tejet kihozni, a másik pedig a visszajáró pénzt hiányolta.

Alig várta, hogy ismét találkozhasson a fényképésszel.

Szerencsére nem késett sokáig az alkalom, mert Boronkay sűrűn le szokott járni a kávéházba, csak eddig elkerülte Terus figyelmét. Na persze, akkor nem volt hársfavirágzás!

Amikor megjelent az ajtóban, kergetőzött benne az öröm és a rémület. Mit tegyen most? Képtelen remegés nélkül odamenni a fényképész asztalához, felvenni a rendelést, kiszolgálni. Legszívesebben elmenekült volna.

Végül nagy nehezen rászánta magát. Boronkay látszólag nem is vett róla tudomást, mintha nem ismerné meg, hogy ma nála járt az öccsével, unottan kért egy kávét, rá sem emelve a tekintetét.

Azonban amikor a fizetésre került a sor, egy kis cédulát csúsztatott a lány kezébe. Szörnyen izgatottan bontogatta Terus a papírt, melyen az állt, hogy szívesen lefényképezné a lányt is, mikor jön majd az öccséről készült képekért, és pénzt sem kér érte.

Ettől kezdve számolta a napokat, míg végre mehetett a fotókért.

Egészen másképp fogadta Boronkay a lányt, mint előzőleg. Roppant kedves, figyelmes volt, elrendezte a megfelelő pózba, hogy - mint mondta - minél jobban érvényesüljön bájos alakja a fotón.

Ettől kezdve sűrűn járt Terus a manzárdra, ahol nem csupán illedelmes képek készültek.

Egyre merészebbekké váltak a képek, egyre kevesebb ruhadarabbal állt modellt a lány, hogy még annál is jobban érvényesüljön bájos alakja.

Persze dúlt a szerelem, habár tán nem egészen úgy, ahogy Teruska szerette volna, mert a fényképész vagy nem volt heves természet, vagy nem szerette igazán a lányt. Olykor halvány gyanú ébredt a lányban, hogy megint hoppon marad, mint annyiszor, de hamar elaltatta magában az efféle szirénhangokat.

Egy alkalommal, mikor váratlanul toppant be a műterembe, borzalmas dolog történt. Boronkay mámorosan ölelgetett egy meglehetősen hiányos öltözetű asszonyt, se nem látott, se nem hallott, még csak észre sem vette, hogy benyitott a lány.

Szörnyű, szörnyű!

Ez is csak vele fordulhatott elő, hogyhogy nem látta a jeleket! Miért altatta el magában a gyanakvást?

Sokáig lábadozott a szerelmi csalódás után Terus. Fáradtan, unottan végezte a munkáját a kávéházban, pedig régebben annyira szeretett ott dolgozni.

Egy szürke téli napon otthon lapozgatott egy olcsó lányregényben, mikor a lapok közül kihullott egy préselt hársfavirág.

Gyűlölöm ezt az undok virágot! - kiáltott fel mérgesen, és összemorzsolta ujjai között.

De a kezén megmaradt a tavaszt idéző bódító illat.