A nyáron üres, néptelen színház elhagyatottan búslakodott.

A réseken beeső kicsiny fénynyalábban táncoltak a porszemek, a zsöllyék unalmukban ásítoztak, a páholyok kontráztak rá, az arany cirádák mintha elfelejtettek volna ragyogni, nem akarván hasztalan pocsékolni magukat, a káprázatos csillár nem szórta a fényt, a bársony függöny éppen csak megrezdült egy beszabadult szellőcskétől. Különben semmi nem történt.

A nagy csendet először egy földszinti zsöllye törte meg halk kuncogásával:

- Emlékszem, valamikor januárban, ült egy fiú bennem. De hogy az mit fészkelődött, mocorgott az egész előadás alatt! Végig arra készült, hogy összeszedi a bátorságát, és megfogja a kezét a mellette ülő lánynak. Csakhogy résen voltam, és amikor már lassan elkezdett araszolgatni centiméterről centiméterre az izzadt tenyerével, mellyel előzőleg rondán összefogdosta a gyönyörű kárpitomat, én bosszúból szörnyen megnyikordultam. Erre odalett minden bátorsága, és többé nem kísérletezett.

- Ugyan – szólalt meg a szomszédos zsöllye –, miért voltál ilyen kíméletlen azzal a szegény nézővel? A bennem ülő lány folyvást arra várt, hogy közeledjen hozzá a fiú, éreztem, hogy egészen közel húzódott hozzá, és ha nincs a karfám, amely elválasztja őket, már rég egymáshoz tapadtak volna.

- Magam is a szerelmesek pártján vagyok – vágott közbe a földszinti bal kettes páholy. - Elhelyezkedésemnél fogva nem tüntet ki a publikum a rokonszenvével, mivel alig látni belőlem a színpadot. Gyakorta szidnak is ezért, van mit hallgatnom, mondhatom. Ám idén izgalmas történet esett meg bennem, még mindig vidulok, amint felidézem. Mindössze egy nő és egy férfi volt a vendégem, akik mit sem törődtek a színpadon zajló eseményekkel, hanem egymással foglalatoskodtak, és mondhatom, igen buzgón. Alighogy kialudtak a fények, azonnal egymásnak estek, és...

Ám ekkor hirtelen csönd lett. A porcicák is abbahagyták a kergetőzést a sorok közt, a zsöllyék meg sem nyikordultak, az arany cikornyák végképp elfelejtettek csillogni.

A karzaton két emberi árnyék imbolygott.

Hogyan lehetséges ez? Kik ezek?

- Talán a takarítók jöttek vissza - suttogott a karzati oszlop –, lehet, hogy itt felejtettek valamit.

- Á, nem, inkább színészek lehetnek, bár el nem tudom képzelni, mit akarhatnak ilyenkor – vélte a könyöklő. - Színházemlékezet óta nem volt arra eset, hogy nyáron emberek mászkáltak volna itt, pláne nem a karzaton.

- De csitt! – szólt az egyik karzati sor szélén lévő zsöllye, melyet mindenki lenézett, és most úgy érezte, végre elérkezett az ő pillanata, hogy fontos bejelentést tegyen. - Figyeljétek, továbbmennek a fölső traktus felé.

Valóban, a pár – jaj, el ne feledjek szólni: nő és férfi volt a két árnyalak! - a szűk lépcsőn óvatos léptekkel a semmire nem használt, ám mégis igen tetszetős legfelső, szinte titkos, félreeső helyre igyekezett.

Szép, kényelmes, vörös bársony kárpitú kanapékkal volt berendezve a hely, melyhez két oldalt vezettek a lépcsők. Amolyan kicsiny karzatféle volt ez is, mélyen alatta tükrök csillogtak a félhomályban.

A pár itt telepedett le.

Pissz sem hallatszott, csak a kelme surrogása, amint lecsusszant, csak a két test találkozásának nesze, csak a csókok hangjai.

Aztán a két árnyalak lassan lesurrant.

A színház ismét némaságba burkolózott.

A réseken beeső fénynyalábban a porszemek még táncolni is elfelejtettek, a zsöllyék, a páholyok döbbent csendben merengtek a látottakon.

Az arany cirádák azonban mintha felragyogtak volna egy ünnepi pillanatra.