Egyre kevesebb szerepet kapott. Be kellett vallania magának, legalább magának, ha más előtt titkolta is, hogy nem megy olyan könnyedén a móka a színpadon, sokszor leegyszerűsített a mozdulatokat, takarékoskodott a tánclépésekkel, néhányat elmismásolt, ha úgy ítélte meg, hogy feltűnés nélkül elhagyható. Legutóbb fel is figyelt rá a társnője, habár később nem tett megjegyzést, ám csodálkozó tekintetet vetett rá jelenet közben, ami kínos pillanatokat szerzett neki a színpadon. A szövegtanulás is nehezebben ment, riadtan tapasztalta, hogy egész szövegrészek estek ki a fejéből, így sokszor a súgó segítségére szorult.

Reggelente - mit reggelente? Ha sikerült magában annyi erőt összegyűjtenie, hogy feltápászkodjon a nap folyamán, valamikor a késő délelőtti órákban, a tükörbe nézve búsan vizsgálgatta a szeme alatti táskákat, nyúzott arcát, növekvő pocakját,  a már távolról sem vonzó ritkuló ősz haját, ám elindulás előtt még mindig használta drága parfümjét, felkötötte elmaradhatatlan fehér selyemsálját, és igazi bonvivánhoz illően megmarkolta sétabotját.

Mikor történt, hogy elfogytak a női tekintetek, amelyek régente végigsimogatták, eltűntek a hízelgő mosolyok, amelyek megnyugtatták afelől, hogy ismerik és szeretik a városban? Ma már szinte észrevétlenül tudott végighaladni a belváros utcáin, alig akadt olyan ember, aki vidoran ráköszönt volna vagy pár szót váltott volna vele. És hol maradtak a cinkos összesúgások, mikor meglátták a nők? Habár összesúgásokban nem volt hiány, csak éppen átalakultak másfélékké. Nagyon másfélékké. Kezdte észrevenni, hogy az ifjú pályatársak nem kíváncsiak a régi színházi históriákra, unottan hallgatták, ha egyáltalán hallgatták a hódításai történetét. Ó, pedig micsoda hódításai voltak! Imádták a nők, és persze ő is a nőket. Azonban újabban megritkult a levegő körülötte e téren is. Mikor is volt utoljára szeretője? Hirtelen nem is jut eszébe, biztos nem volt fontos. Mindenesetre nem hagyott benne maradandó emléket.

De akkor is! Hol a vágy, az édes, a mardosó, a kínzó vágy? De jó is volna egy illatos, fiatal nőt ölelni.

Amint baktatott a színházba, egyszerre magányosnak, elhagyatottnak és végtelenül öregnek érezte magát. Hirtelen elhatározásra jutott. Itt az idő elköszönni a színháztól, mielőtt késő lenne. Nem panaszkodhatott, ha mérleget vont a pályájáról, minden fontos szerepet eljátszhatott, a város befogadta, szerette, kényeztette. Ám mindez múltidővé vált, megöregedett, nincs mit szépítenie rajta.

Rögtön az igazgatóhoz ment, és bejelentette, búcsút vesz a színjátszástól. Az igazgató alig tudta eltitkolni elégedettségét, hogy nem neki kell a menesztésével járó kínos feladatot magára vállalnia.

Búcsúünnepséget szervezett neki a színház. Sokan összegyűltek, pályatársak, rajongók. A köszöntő beszédek után igen hamar elszállingóztak a színházi emberek. Maradtak a rajongók. Egyszerre azon kapta magát, hogy csupa öregasszony között van. Ezek lennének az ő rajongói? Ezek a bánatos, ősz matrónák, akik szánalmas módon kicsípték magukat az alkalomra?

Szomorúan, halvány mosollyal az arcán üldögélt még egy darabig, hogy ne legyen sértő a korai távozása, magára erőltetett könnyedséggel társalgott a körülötte ülő koros nőkkel, miközben azon tűnődött, miképpen múlik el a világ dicsősége. Az még hagyján, hogy a világ dicsősége, de az övé is.

Eddig tartott.