Öreg pécsi bonviván

 2015.12.20. 15:29

Egyre kevesebb szerepet kapott. Be kellett vallania magának, legalább magának, ha más előtt titkolta is, hogyasp_620_20049.jpg nem megy olyan könnyedén a móka a színpadon, sokszor leegyszerűsített a mozdulatokat, takarékoskodott a tánclépésekkel, néhányat elmismásolt, ha úgy ítélte meg, hogy feltűnés nélkül elhagyható. Legutóbb fel is figyelt rá a társnője, habár később nem tett megjegyzést, ám csodálkozó tekintetet vetett rá jelenet közben, ami kínos pillanatokat szerzett neki a színpadon. A szövegtanulás is nehezebben ment, riadtan tapasztalta, hogy egész szövegrészek estek ki a fejéből, így sokszor a súgó segítségére szorult.

Reggelente - mit reggelente? Ha sikerült magában annyi erőt összegyűjtenie, hogy feltápászkodjon a nap folyamán, valamikor a késő délelőtti órákban, a tükörbe nézve búsan vizsgálgatta a szeme alatti táskákat, nyúzott arcát, növekvő pocakját,  a már távolról sem vonzó ritkuló ősz haját, ám elindulás előtt még mindig használta drága parfümjét, felkötötte elmaradhatatlan fehér selyemsálját, és igazi bonvivánhoz illően megmarkolta sétabotját.

Mikor történt, hogy elfogytak a női tekintetek, amelyek régente végigsimogatták, eltűntek a hízelgő mosolyok, amelyek megnyugtatták afelől, hogy ismerik és szeretik a városban? Ma már szinte észrevétlenül tudott végighaladni a belváros utcáin, alig akadt olyan ember, aki vidoran ráköszönt volna vagy pár szót váltott volna vele. És hol maradtak a cinkos összesúgások, mikor meglátták a nők? Habár összesúgásokban nem volt hiány, csak éppen átalakultak másfélékké. Nagyon másfélékké. Kezdte észrevenni, hogy az ifjú pályatársak nem kíváncsiak a régi színházi históriákra, unottan hallgatták, ha egyáltalán hallgatták a hódításai történetét. Ó, pedig micsoda hódításai voltak! Imádták a nők, és persze ő is a nőket. Azonban újabban megritkult a levegő körülötte e téren is. Mikor is volt utoljára szeretője? Hirtelen nem is jut eszébe, biztos nem volt fontos. Mindenesetre nem hagyott benne maradandó emléket.

De akkor is! Hol a vágy, az édes, a mardosó, a kínzó vágy? De jó is volna egy illatos, fiatal nőt ölelni.

Amint baktatott a színházba, egyszerre magányosnak, elhagyatottnak és végtelenül öregnek érezte magát. Hirtelen elhatározásra jutott. Itt az idő elköszönni a színháztól, mielőtt késő lenne. Nem panaszkodhatott, ha mérleget vont a pályájáról, minden fontos szerepet eljátszhatott, a város befogadta, szerette, kényeztette. Ám mindez múltidővé vált, megöregedett, nincs mit szépítenie rajta.

Rögtön az igazgatóhoz ment, és bejelentette, búcsút vesz a színjátszástól. Az igazgató alig tudta eltitkolni elégedettségét, hogy nem neki kell a menesztésével járó kínos feladatot magára vállalnia.

Búcsúünnepséget szervezett neki a színház. Sokan összegyűltek, pályatársak, rajongók. A köszöntő beszédek után igen hamar elszállingóztak a színházi emberek. Maradtak a rajongók. Egyszerre azon kapta magát, hogy csupa öregasszony között van. Ezek lennének az ő rajongói? Ezek a bánatos, ősz matrónák, akik szánalmas módon kicsípték magukat az alkalomra?

Szomorúan, halvány mosollyal az arcán üldögélt még egy darabig, hogy ne legyen sértő a korai távozása, magára erőltetett könnyedséggel társalgott a körülötte ülő koros nőkkel, miközben azon tűnődött, miképpen múlik el a világ dicsősége. Az még hagyján, hogy a világ dicsősége, de az övé is.

Eddig tartott.

 

 

Színház

 2015.06.18. 17:58

39832_20130210_212606.jpgA nyáron üres, néptelen színház elhagyatottan búslakodott.

A réseken beeső kicsiny fénynyalábban táncoltak a porszemek, a zsöllyék unalmukban ásítoztak, a páholyok kontráztak rá, az arany cirádák mintha elfelejtettek volna ragyogni, nem akarván hasztalan pocsékolni magukat, a káprázatos csillár nem szórta a fényt, a bársony függöny éppen csak megrezdült egy beszabadult szellőcskétől. Különben semmi nem történt.

 

A nagy csendet először egy földszinti zsöllye törte meg halk kuncogásával:

- Emlékszem, valamikor januárban, ült egy fiú bennem. De hogy az mit fészkelődött, mocorgott az egész előadás alatt! Végig arra készült, hogy összeszedi a bátorságát, és megfogja a kezét a mellette ülő lánynak. Csakhogy résen voltam, és amikor már lassan elkezdett araszolgatni centiméterről centiméterre az izzadt tenyerével, mellyel előzőleg rondán összefogdosta a gyönyörű kárpitomat, én bosszúból szörnyen megnyikordultam. Erre odalett minden bátorsága, és többé nem kísérletezett.

- Ugyan – szólalt meg a szomszédos zsöllye –, miért voltál ilyen kíméletlen azzal a szegény nézővel? A bennem ülő lány folyvást arra várt, hogy közeledjen hozzá a fiú, éreztem, hogy egészen közel húzódott hozzá, és ha nincs a karfám, amely elválasztja őket, már rég egymáshoz tapadtak volna.

- Magam is a szerelmesek pártján vagyok – vágott közbe a földszinti bal kettes páholy. - Elhelyezkedésemnél fogva nem tüntet ki a publikum a rokonszenvével, mivel alig látni belőlem a színpadot. Gyakorta szidnak is ezért, van mit hallgatnom, mondhatom. Ám idén izgalmas történet esett meg bennem, még mindig vidulok, amint felidézem. Mindössze egy nő és egy férfi volt a vendégem, akik mit sem törődtek a színpadon zajló eseményekkel, hanem egymással foglalatoskodtak, és mondhatom, igen buzgón. Alighogy kialudtak a fények, azonnal egymásnak estek, és...

 

Ám ekkor hirtelen csönd lett. A porcicák is abbahagyták a kergetőzést a sorok közt, a zsöllyék meg sem nyikordultak, az arany cikornyák végképp elfelejtettek csillogni.

A karzaton két emberi árnyék imbolygott.

Hogyan lehetséges ez? Kik ezek?

- Talán a takarítók jöttek vissza - suttogott a karzati oszlop –, lehet, hogy itt felejtettek valamit.

- Á, nem, inkább színészek lehetnek, bár el nem tudom képzelni, mit akarhatnak ilyenkor – vélte a könyöklő. - Színházemlékezet óta nem volt arra eset, hogy nyáron emberek mászkáltak volna itt, pláne nem a karzaton.

- De csitt! – szólt az egyik karzati sor szélén lévő zsöllye, melyet mindenki lenézett, és most úgy érezte, végre elérkezett az ő pillanata, hogy fontos bejelentést tegyen. - Figyeljétek, továbbmennek a fölső traktus felé.

 

Valóban, a pár – jaj, el ne feledjek szólni: nő és férfi volt a két árnyalak! - a szűk lépcsőn óvatos léptekkel a semmire nem használt, ám mégis igen tetszetős legfelső, szinte titkos, félreeső helyre igyekezett.

Szép, kényelmes, vörös bársony kárpitú kanapékkal volt berendezve a hely, melyhez két oldalt vezettek a lépcsők. Amolyan kicsiny karzatféle volt ez is, mélyen alatta tükrök csillogtak a félhomályban.

A pár itt telepedett le.

Pissz sem hallatszott, csak a kelme surrogása, amint lecsusszant, csak a két test találkozásának nesze, csak a csókok hangjai.

Aztán a két árnyalak lassan lesurrant.

A színház ismét némaságba burkolózott.

A réseken beeső fénynyalábban a porszemek még táncolni is elfelejtettek, a zsöllyék, a páholyok döbbent csendben merengtek a látottakon.

Az arany cirádák azonban mintha felragyogtak volna egy ünnepi pillanatra.

szinhaz-2.jpg

Jaj, az a hársfavirágzás!

 2015.05.08. 21:28

1890_k_lorant_palota.jpgGyanútlanul mendegélt hazafelé Teruska, a kávés- kisasszony, amikor hirtelen oly igen ismerős illatot érzett. Jaj, már megint virágzik a hársfa! El vagyok veszve!- sóhajtozott kétségbeesetten. Ez az édes illatfelhő minden tavasszal letaglózta, a vére pezsegni kezdett, és minden alkalommal az első férfiba beleszeretett, aki csak az útjába került. Hasztalan próbálta figyelmeztetni magát, miként járta meg legutóbb is Józseffel, aki félredobta a szegény fruskát, tavalyelőtt pedig Márton tiporta meg a szívét, lelkét. A hársfavirágzás megigézte, elvarázsolta a máskor nyugodt, kiegyensúlyozott lányt.

Az illattól megbabonázva andalgott a májusi estében azon tűnődve, hogy tán idén elmarad a viharos szenvedély, hiszen senkit sem ismert, akibe egy kicsit is bele tudna szeretni.

Otthon alig tudott elaludni, sorra vette a Központi Kávéház vendégeit, egy-egy figyelemre méltó fiatalember merész pillantását elemezgette magában, felidézte azt a diákot, aki olyan kedvesen köszönte meg a kávét. De nem, igazából egyik sem volt elég érdekes. A diáknak ronda pattanásai voltak, a fiatalemberek mindegyikében volt valami taszító. Kezdett megnyugodni, elmúlt a veszélyérzete, lassan elaludt.

Másnap édesanyja kérte, hogy vigye el az öccsét a fényképészhez, úgyis a Lóránt-palotában dolgozik, ott van a manzárdban a műterem, nem jelent számára fáradságot.

Andriska, a pöttöm legényke örvendezett, hogy milyen mulatság vár rá. Terussal felbaktattak a műterembe, amelyben még egyikük sem járt.

Slampos, mogorva, javakorabeli ember nyitott ajtót.

Boronkay Béla, a fényképész kelletlenül látott munkához, semmi kedve nem volt idétlen kisgyerekekkel bíbelődni. Éppen csak súrolta pillantásával a lányt, de azt ennyiből is meg tudta állapítani, hogy meglehetősen csinos teremtés. Teruska eléggé elcsodálkozott, milyen morc a fényképész, még csak nem is próbált mosolyogni. Milyen undok alak!

Ám miközben beállította Andrist a hintalovacskával, szöszmötölt a fotoapparátjával, Teruska kezdte érezni a nagyon is ismerős bizsergést.

De ez nem lehet! - tiltakozott magában. – Hiszen minden ellene mond annak, hogy ez az ember egy kicsit is tetszhetnék neki!

Mire az elköszönésre került a sor, Terus már alig mert ránézni Boronkayra, mert érezte, hogy rettenetesen elpirult.

Érthetetlen, merőben érthetetlen, ami történik velem! Ez nem lehet igaz, ez szégyen! - dohogott, miközben igyekezett minél gyorsabban kívül kerülni a műteremből.

Andrist hazaküldte, ő pedig bement a kávéházba.

Munka közben semmi másra nem tudott gondolni a fényképészen kívül. A vendégek elámultak, hogy a máskor oly kedves, figyelmes kávés-kisasszony milyen szétszórt ma, szóvá is tette egy vendég, hogy elfelejtette a tejet kihozni, a másik pedig a visszajáró pénzt hiányolta.

Alig várta, hogy ismét találkozhasson a fényképésszel.

Szerencsére nem késett sokáig az alkalom, mert Boronkay sűrűn le szokott járni a kávéházba, csak eddig elkerülte Terus figyelmét. Na persze, akkor nem volt hársfavirágzás!

Amikor megjelent az ajtóban, kergetőzött benne az öröm és a rémület. Mit tegyen most? Képtelen remegés nélkül odamenni a fényképész asztalához, felvenni a rendelést, kiszolgálni. Legszívesebben elmenekült volna.

Végül nagy nehezen rászánta magát. Boronkay látszólag nem is vett róla tudomást, mintha nem ismerné meg, hogy ma nála járt az öccsével, unottan kért egy kávét, rá sem emelve a tekintetét.

Azonban amikor a fizetésre került a sor, egy kis cédulát csúsztatott a lány kezébe. Szörnyen izgatottan bontogatta Terus a papírt, melyen az állt, hogy szívesen lefényképezné a lányt is, mikor jön majd az öccséről készült képekért, és pénzt sem kér érte.

Ettől kezdve számolta a napokat, míg végre mehetett a fotókért.

mutermi-demon.jpgboronkay_bela_fenykepesz.jpgEgészen másképp fogadta Boronkay a lányt, mint előzőleg. Roppant kedves, figyelmes volt, elrendezte a megfelelő pózba, hogy - mint mondta - minél jobban érvényesüljön bájos alakja a fotón.

Ettől kezdve sűrűn járt Terus a manzárdra, ahol nem csupán illedelmes képek készültek.

Egyre merészebbekké váltak a képek, egyre kevesebb ruhadarabbal állt modellt a lány, hogy még annál is jobban érvényesüljön bájos alakja.

Persze dúlt a szerelem, habár tán nem egészen úgy, ahogy Teruska szerette volna, mert a fényképész vagy nem volt heves természet, vagy nem szerette igazán a lányt. Olykor halvány gyanú ébredt a lányban, hogy megint hoppon marad, mint annyiszor, de hamar elaltatta magában az efféle szirénhangokat.

Egy alkalommal, mikor váratlanul toppant be a műterembe, borzalmas dolog történt. Boronkay mámorosan ölelgetett egy meglehetősen hiányos öltözetű asszonyt, se nem látott, se nem hallott, még csak észre sem vette, hogy benyitott a lány.

Szörnyű, szörnyű!

Ez is csak vele fordulhatott elő, hogyhogy nem látta a jeleket! Miért altatta el magában a gyanakvást?

 

Sokáig lábadozott a szerelmi csalódás után Terus. Fáradtan, unottan végezte a munkáját a kávéházban, pedig régebben annyira szeretett ott dolgozni.

Egy szürke téli napon otthon lapozgatott egy olcsó lányregényben, mikor a lapok közül kihullott egy préselt hársfavirág.

Gyűlölöm ezt az undok virágot! - kiáltott fel mérgesen, és összemorzsolta ujjai között.

De a kezén megmaradt a tavaszt idéző bódító illat.

Menjünk a moziba be!

 2014.10.25. 17:54

Stern Mórék fia, a Miksa ugyancsak málé volt. Hiába tetszett neki már jó ideje a szomszéd kereskedő, a Günsberger lánya, a bájos kis Berta, sehogyan sem tudott az udvarlásba kezdeni. Folyvást azon mélázott, hogyan szólítsa meg a lányt, mi lenne a jó kezdő mondat, melyet szaporán követhetne a többi. Pedig a szülők is örvendtek volna, ha létrejön a nász, hiszen a két család jó kapcsolatot ápolt. Gyakorta ferbliztek a férfiak a Hungária kávéházban, az asszonyok meg sűrűn cseréltek recepteket. Habár utóbbiak össze-összevitatkoztak olykor a flódni készítése miatt, de ez amolyan női szeszélyeskedés volt, amely amint fellobbant, már el is múlt.

Stern Mór észrevette fia tanácstalanságát, és remek ötlete támadt. Nemrég olvasta a hírt a Pécsi Naplóban, hogy a napokban új projektorgráf nyílik. Maga előnyben részesítette a kártyát, a biliárdot, nem érdekelte az efféle újmódi 1052127.jpghuncutság, ám a fiataloknak bizonyára kitűnő szórakozásra ad lehetőséget, és tán a mulya fia is végre megragadja az alkalmat, hogy Bertuskát behálózza.

- Miksa fiam, olvastad a Pécsi Naplóban, hogy december 14-én megnyílik az új projektorgráf, az Apolló?

- Igen, apám, olvastam róla, hogy a legmodernebb berendezéssel vetítik majd a mozgóképeket. Alig várom, hogy magam is megnézhessem.

- Tudod mit, vegyél rögtön két jegyet, hívd el a Günsberger Bertát is.

- De apám, mit fog szólni, hiszen jóformán nem is ismerjük egymást.

- Ugyan, ne legyél már olyan mamlasz! Itt az alkalom, hogy megismerkedjetek.

Miksa elgondolkodott apja szavain, és felcsillant a remény benne, hogy végre szóba áll vele a lány.

Hamarosan be is szerezte a megnyitóra a két jegyet, és hosszas készülődés után bement Günsbergerék üzletébe, ahol éppen ott találta Bertát.

- Mi tetszik, ifiúr? - kérdezte a lány kissé mogorván.

- Drága Betuska, mint bizonyára hallotta, ma nyit az új projektorgráf, az Apolló. Van két jegyem az első előadásra, és gondoltam, meghívom kegyedet, ha nincs ellenére.apollo1.jpg

- Ó, a projektorgráf! - kiáltott fel Berta lelkesülten. - Még soha nem voltam, mert anyus nem engedett, szerinte sok erkölcstelenséget mutatnak ott. De én nagyon szeretnék elmenni. Várjon, kedves Miksa, máris megkérdezem anyusom.

Persze beleegyezett az anya, habár a lánya lelkére kötötte, hogy vigyázzon, nehogy a sötétséget kihasználva Miksa valami rútságra vetemedjen.

Este együtt indult a két fiatal a nagy eseményre. Már a Király utcán is érzékelhető volt a felfokozott várakozás, sok kiöltözött dáma és úr tartott az Apolló felé.

Berta rettentő izgatott volt. Már a projektorgráf épülete is megnyerte tetszését, a gyönyörű felirat, az üvegajtók, az előtér, a zsúfolásig megtelt nézőtér, mind-mind csuda dolog volt.

Hát még a film! Utazás a Holdba. Micsoda izgalmas, érdekes képek, gyönyörű jelmezek, kecses táncosok. És a Hold, ahogyan vigyorog, és meglepődik, mikor az űrhajó belerepül a képébe! Aztán jött Asta Nielsen az Örök szerelemben, a titokzatos tekintetű végzet asszonya. Káprázatos volt!

Miksáról teljesen megfeledkezett, csak a mozgóképeket bámulta. Ám a fiú a sötétben felbátorodott, és Berta keze után tapogatózott. Nagy merészen meg is fogta, de a lány észre sem vette. Egyre közelebb húzódott Miksa a zsöllyében, addig-addig araszolt, míg egészen a lányhoz simult. Berta engedékenységét látva elszánta magát egy csókra. A lány csak ekkor ocsúdott fel, elszakította tekintetét a vászonról, és egy hatalmas csattanó pofonnal jutalmazta Miksa buzgólkodását.

- Mit képzel, maga briganti! Csak a projektorgráf miatt fogadtam el a meghívását, maga engem egyáltalán nem érdekel!

Szegény Miksa többé az Apolló tájára sem nézett, mert mindig a megszégyenülése jutott eszébe róla, mélységesen megutálta a projektorgráfot, vagy mi a csudát. Még hogy csók a mozi-mozi-moziba...

 

 

 

Sándor Gyulán

 2014.08.11. 17:07


 

Sándor magányra vágyott. Elege lett a közéletből, megundorodott honfitársai egymás elleni acsarkodásától, mertPetofi_utolso_kepe_1849_Orlay_festmenye.jpg újból és újból meg kellett tapasztalnia, hogy magyarnak a magyar a legnagyobb ellensége.

Hűséges barátja, Orlay látta vendégül mezőberényi otthonában, ahol a költő elvonultan, komor hangulatban borongott a haza sorsán, a szörnyű időkön. Nem is írt egyéb költeményt, mint a Szörnyű időt, inkább más foglalatosságot keresett magának. Ám legkedvesebb időtöltése a magányos séta, pipázgatás volt. Orlayék hagyták is, nem zavarták, ismerték már, hogy ha ilyesféle mogorva hangulatban volt a költő, legkívánatosabb számára az egyedüllét.

Egyik nap azonban azzal állt elő, hogy meglátogatná kedves barátját, Szakál Lajost Gyulán, hátha tud friss híreket, miként áll a haza ügye, tán mégis hasznossá tehetné magát valamiképpen a drága hon érdekében. Nem volt ez meglepő fordulat, hiszen igen kevés ideig tudott Sándor egy helyben maradni, nyugtalan természete nem bírta a tétlenséget, hamarost mehetnékje támadt.

Fel is kerekedett, hosszú zötykölődés után meg is érkezett Szakál Lajoshoz, aki fölötte szíves szóval fogadta. Éppen nála időzött Sárosi Gyula költő, és hármasban hosszú eszmecserét folytattak.

A beszélgetésbe némiképpen belefáradva, Szakál Lajos javasolta, keressék fel a szomszédban lévő remek cukrászdát, ahol fel tudnak frissülni.

Ez kitűnő ötletnek bizonyult, valamelyest felüdítette Sándort is.

Átvonultak hát hármasban a barátságos helyre, melyen szerfölött szíves vendéglátásban volt részük.

Boriska és Róza, a két cukrász kisasszony tüstént felismerte a költőt, amint letelepedett az asztalhoz. Rövid, ám heves indulatokat sejtető sugdolózást követően megegyeztek, hogy Róza szolgálja ki az urakat. Róza a leggyönyörűbb csészéket, kistányérokat kereste elő, a legfinomabb, eperkrémmel töltött, lepke alakú süteménnyel kínálta a vendégeket.

Remegő kézzel, kipirosodott orcával, de kifogástalanul helyezte el a terítékeket az asztalon.

Titokban szégyellős pillantásokat vetett a költőre.

Szegény Sándorunk!

Volt is most gondja a fehércselédekre, mikor a haza sorsa nyomta vállát!

Látta, persze hogy látta a kedves, bájos leánykát, de nem volt érkezése rá, hogy széptevéssel múlassa az időt. Épp csak átsiklott rajta a tekintete, egy szomorkás, fáradt mosolyra futotta, és máris a másnap elmondandó beszédet fogalmazta magában.

 

Ámde Róza soha nem feledte ezt a mosolyt, és mikor meghallotta, hogy a költő elesett a csatában, sűrű könnyhullatással gyászolta meg a kedves vendéget, aki egyszer evett az ő lepkés desszertjéből.

KÍVÁNJUK A SAJTÓ SZABADSÁGÁT!

press-freedom.png

Szerelem a város alatt

 2014.04.27. 14:51

1014410_583996121679884_1413247664_n.jpgÁrminnak a mesterségén kívül nagy szenvedélye volt az amatőr régészkedés. Nem volt ez igazi régészet persze, inkább csak a város alatt meghúzódó pincék érdekelték. Mint minden rendes pécsi bürgernek, neki is volt a hegyoldalban szőlője, és természetesen a lakása alatti pincében tárolta saját készítésű borát. Nyomdászként lelkiismeretesen végigolvasta a nála nyomott kiadványokat, melyek közül kedvence volt a Baranya multja és jelenje című tanulságos könyv. Ha máshonnan nem, ebből tudhatta, hogy Pécs alatt mondhatni egy titkos pinceváros rejtőzik. Minden szabad idejében a pincéjében kopácsolt, keresve az átjárást másik pincébe. Kutakodása annál is inkább eredménnyel kecsegtetett, mivel a Tímár utca, ahol lakása volt, szinte föld alatti csomópontnak számított, mindenfelé alagutak ágaztak el, a szóbeszéd szerint egészen a Mecsek oldalába futottak ki a járatok.

Egy alkalommal, amint szorgosan kopácsolt szerényen világító lámpája fényénél, sikerült rést ütnie a falon. Habár már eléggé fáradt volt, megkétszerezte buzgalmát a remény, hogy át tud jutni valamelyik szomszédos pincébe. Miután az első köveket ki tudta szedni, fürgén bontotta tovább a falat. Rövidesen akkora rés tátongott a falon, hogy át tudott bújni rajta. Takaros boros pincébe jutott. A nagy kopácsolásra felfigyelt a ház gazdasszonya, Józsa, aki éppen bort akart felhozni az urának. Ám micsoda meglepetés érte, mikor szembetalálkozott a téglaportól szutykos Árminnal! Azonban még a por sem tudta elfedni Ármin férfiasan markáns, fess vonásait. Józsa megszeppent ugyan a nem várt látogató miatt, de csakhamar feltalálta magát.

-          Mi járatban errefelé, uram? Tán eltévedt?

-          Kisztihand, kisasszony! Bocsánatáért esedezem, amiért betörtem a pincéjébe, nem tudtam úrrá lenni kíváncsiságomon, amely folyvást arra sarkall, kikutassam, mi rejtőzik a falakon túl. Remélem, kisnagysád, nem zavartam meg túlságosan alkalmatlankodásommal a nyugalmát.

Józsa csakhamar megbocsátott, annál is inkább, mivel nem is tudott haragudni a bohókás férfira, aki mézes szavaival, behízelgő hangjával levette lábáról.

Na igen, a lábáról is levette volna, csak éppen nemigen volt alkalmatosság a pincében, hogy miként az szokás a szerelmes enyelgéskor, kényelmesen leheveredjenek. Fel is horzsolta némiképp Józsa farát a hordó!

A véletlen találkozást később már megbeszélt találkák követték. Mindig csak a pincében estek meg a lopott percek, pislákoló mécses fényénél, míg egyszer gondolt egy merészet Ármin, és kérte Józsát, találkozzanak a Sétatéri kioszknál vasárnap. Az asszonyka hevesen tiltakozott az ötlet ellen, és mindhiába faggatta Ármin, semmi áron nem árulta el, mi az ellenkezésének oka.

- Ármin, maradjon úgy, mint eddig, legyen a mi titkos fészkünk ez a pince.

- Hát napvilágnál nem akarsz látni, Józsám? Olyan rútnak találsz, hogy el sem viselnéd a látványom?

Ám Józsa csak kötötte az ebet a karóhoz, nem és nem akart a téren találkozni.

Ármin mindennek dacára vasárnap elhatározta, hogy elsétál a kioszk felé korzózni, hátha mégis meggondolta magát Józsa, és ő is ott lesz.

Valóban ott volt!

-          Nézd csak, Józsa, hogy bámul téged az a férfi ott a kioszk sarkán! - szólt a férj.

-          Ugyan, Józsi, hisz nem is ismerem, miért bámulna? – pironkodott az asszonyka.

-          Nem-e? Most látom csak, hiszen ez Telegdi Ármin, a nyomdász! Azaz csak volt, mert már az összes megrendelést az én nyomdám kapja. Azt beszélik, ez a szerencsétlen flótás addig turkászott a föld alatti járatokban, nem törődve a nyomdájával, míg befuccsolt a vállalkozása.

Józsa lehajtott fejjel, szomorúan baktatott férje, Taizs József mellett.

Többé nem találkozott Árminnal.

 

Bajusz - az éktelen ék

 2014.01.19. 10:52

des.jpg

Érthetetlen, miért növesztenek a férfiak efféle rusnya szőrzetet a képükre. A művelt ejrópaiak már régóta csupasz képűre borotválják magukat, melyről a honi legények is példát vehetnének. Illetve megint más kérdés, ha valaki hagyja elszabadulni a maga természetes szilajságában a bundát  fizimiskáján, az ugye világos üzenetű, mert a szakáll maga a nonkonformizmus, továbbá az illető nyíltan vállalja a másodlagos nemi jellegből következő fölös számú szőrt. És most a keleti provincia hagyományos szakállú polgárait épp csak érintőlegesen említem, akik kifejezetten artisztikus képződményeket növesztenek pofázmányukon, melyeket kedvtelve szemlélgetek.

Ámde a különféle megstuccolt, méretre vágott, dizájn-szőrök!

Hadd nézzem a bajuszodat, megmondom, ki vagy!

Ugyan a bajusz-szakirodalom legalább kétszázhatvan, ha nem több szőrfajtát ismer, magam a saját önkényes ízlésem szerint erősen lecsökkentem a típusok számát.

Van egyszer a vállalhatatlan bajusz (Hitler-féle kockabajusz), melyről tán nem is kell többet mondani, mert miféle ember az, aki a rút lelkületű mintaadó után effélével jár-kel a nyilvánosság előtt?

Aztán van a látvány-bajusz, a röhejes, kackiás, mókásan felfelé pödrött szőr, mellyel sokkal megbocsátóbb vagyok, mert legalább vidám pillanatokat okoz.

Vannak urak, akik azt hiszik, roppant artisztikusak és hódítóak az ún. Jávor-bajusszal, melyhez általában amorózó pillantásokat társítanak azzal a meggyőződéssel, hogy  asszonyszemély nem képes ellenállni ennek a kombinációnak. Magam részéről teljességgel ment maradok e múlhatatlan vonzerőnek, titkos kaccantásomat elnyomva inkább a konzervatív rendpártiságra, kiszolgált katonatisztre asszociálok róla.

A többnyire lefelé konyuló, bús magyar bajusz önmagáért beszél. Hazai xy-kromoszómájú populációnk hagyományosan ezzel a dísszel(?) óhajtja kifejezésre juttatni történelemszemléletét, mely szerint a környező népek furtonfurt sanyargatják a  magyart, valamint még az ág is húzza, nem beszélve a bajuszkeféről, ha beleakad a dús szőrbe.

Na jó, legyek kissé megengedőbb: létezik még a megbocsátható bajusz, úgy mint József Attila telt hernyóként elterülő szőre, vagy Petőfi helyes kis bajuszkája, mely egy ideig vicces légyszakállal egészült ki.

Most persze egyes rosszakaratú, utálatos férfiak felemlegetnék a női bajuszkákat is, melyek a hormonok pajkos tréfájaként hívatlanul nődögélnek némely nők orra alá.

Azonban emlékeztetek rá, hogy Krúdynak például tetszettek az efféle nők.

Csuda érti az ízlését…

 

Történet

 2013.11.15. 20:36

Flower-Hibiscus-A-Transparent.pngNovemberi ronda szürke reggel után ronda szürke, nehéz nap várt rá, mely nemhogy csodát, de semmi jót nem ígért. A busz tele volt rosszkedvű, nyűtt külsejű utasokkal, akik közül maga sem rítt ki a saját, nem kevésbé pocsék hangulatával, elgyötört ábrázatával.

Egy megállónyit utazott mélyen magába merülten, amikor felszállt egy törődött arcú idősebb férfi. Rövid szárú, különleges, mély tűzzel lángoló piros virágot tartott a kezében. Egyszeriben felélénkült a virágot megpillantva, érezte, hogy valamiképpen jelentősége van annak, hogy az öregúr ezen a csúf hétköznapi reggelen efféle csodaszép növénnyel utazik. Odafészkelte magát a férfi melletti szabadon maradt ülésre, mintegy megigézve a virág vörösétől. „Bárcsak nekem adná!” – gondolta  és kérlelő pillantást vetett az emberre.

Meglepetésére és riadalmára, találkozott a tekintetük. Az öreg már attól kezdve, hogy felszállt a buszra, vizsgálgatta, vajon ő lenne-e a megfelelő személy. Zavarba ejtően hosszan, átható szemmel nézte, mindamellett mégsem volt feszélyező, sőt egyre inkább valami melegség árasztotta el. Gyermeki bizalmat érzett az apjakorú ember iránt.

-          Tetszik önnek a virágom? - szólalt meg hirtelen a férfi.

-          Nagyon!

-          Tessék, az öné.

Boldogan vette át a virágot. Egy töredékpillanatig egymáshoz ért a kezük.

Megérkezett, le kellett szállnia a buszról. Reménykedve várta, hogy szól még valamit a férfi, ám az néma maradt.

Amint lekászálódott a buszról, egy kölyök meglökte a karját. A virág a kerekek alá esett, amelyek széttaposták a kivételesen szép szirmokat.

Könnyeket csalt a csalódottság a szemébe.

Az a nap is épp olyan közönségesen telt, mint a többi.

Este az interneten kalandozva ráakadt a virág képére. Szomorkás mosoly játszott az arcán. Egyszerű hibiszkuszt látott.

A csoda elmaradt.

 Bizonyos rendhagyó szellemek akkor adnak találkozót egymásnak, amikor éppen eszükbe jut, fittyet hánynak mindenféle kerek évfordulóra, a kísértetvilágban megszokott hagyományokat semmibe veszik, merőben esetleges időpontokban szottyan kedvük kísérteni.

vendeglatas08b.jpgEzen az október 26-i éjjelen is efféle szellemek adtak találkozót egymásnak a Nádor Szállóban, egy éppen százhatvanhét évvel ezelőtti nevezetes napnak és éjszakának emlékére.

-          De Franzi, miért nem 22-én, a születésnapján jött kísérteni? – kérdezte Angyal Judit, a régi kedves.

-          Ugyan, Judit, az efféle dátumokat meghagyom a hivatalosságoknak! Miként adta volna ki magát, ha fogom magam, és az újjá varázsolt Zeneakadémián akadékoskodom a szellememmel, netán lefitymálom az avatás potentátjait? Sokkal jobban vágytam találkozni kegyeddel és persze Schönherr Eduárddal.

Az ám, de hol bujkál ön, Eduárd? Nem emlékszik, hogy mára beszéltük meg a találkozót? Jöjjön kérem elő! Merre rejtőzik?

 Az egyik sötét sarokból szöszölés hallatszott, a suhogás felkavarta a guanóval kevert pormacskákat, melytől hatalmasat prüszköltek a jelenlévők.

-          Ó, kedves Mester, hát eljött? Megtisztelve érzem magam, mint annak idején, mikor méltóztatott elfogadni a szobámat! – lelkendezett nem éppen meglett kísértethez méltón Eduárd. – Azóta is töprengek rajta, vajon jól sejtettem-e, hogy a díszvacsora után a bájos Judittal osztotta meg a nyoszolyáját?

-          Eduárd, ne legyen indiszkrét! Még zavarba hozza a hölgyet.

A Széchenyi tér fényei itt-ott megvilágították a lepusztult falakat, a kilógó kábeleket, a felmarjult padlót. A három szellem meghatva vizsgálgatta egymást, túlságosan el voltak foglalva az emlékeikkel, csak sokára vették észre a körülöttük lévő pusztulást.

314_231_1.jpg-          Na, de Eduárd, mi történt a szállodájával, mióta nem jártunk erre? Hová lettek a csillogó tükrök, a pompás kárpitok, a gyönyörű csillárok? – kiáltott a Mester.

-          Ne is mondja! Magam is most látom először, mióta elhagytam ezt az árnyékvilágot. Ez volt életem nagy műve, és most végtelenül fáj látnom a pusztulást. Hallottam róla, hogy bezárt a fogadó, de igazából nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy igaz a hír.

A szellemek a szomorú látványtól döbbenten járkáltak a földszinti termekben. Eduárd megpróbált felmenni az emeletre, ám nem sok jóval biztatta a lépcső nyikorgása. Igaz, már nem tehetett kárt benne efféle anyagi eredetű dolog, de a várhatóan borzasztó kép elrettentette attól, hogy felfedező utat tegyen a többi helyiségben.

A kis társaság tagjai végül csüggedten letelepedtek az egyik fal tövében. A hosszúra nyúlt csöndet a Mester törte meg.

      - Most hogy ismét együtt vagyunk, szeretnék végre néhány kérdésre választ kapni, hogy a jövőben már nyugodt szívvel folytassam tovább a kísértést másutt.

Eduárd, mikor annak idején oly szíves volt hozzám, hogy a saját lakosztályát kínálta fel szállásomul, minek tudhattam be? A kézfogásnál nem tudtam nem észrevenni a gyűrűjét, noha befelé fordította, de így is megütötte a szemem a jel. És persze a félreérthetetlen kézfogás. Tudta Ön, hogy én is páholytag vagyok?

-          Igazából csupán sejtésem volt róla, a kézfogásból nyertem bizonyságot. De azért a sok emberbaráti adakozás, a koncertek bevételének felajánlása jótékonysági célra mind-mind erősítették a sejtelmem.

-          De miről társalognak önök, uraim? Miféle páholyról, rejtélyes jellel ellátott gyűrűről, kézfogásról van szó? Kétségbe ejtenek, uraim, már bánom, hogy eljöttem! – nyafogott Judit.

-          Drága hölgyem, már tüstént lejár az időnk, ne beszéljünk most efféle férfiaknak való dolgokról, nem kegyednek való ez. Ó, ön még törékenyebb, még gyönyörűbb, mint valaha! És milyen átszellemült! Ezek a mandulavágású szemek, ezek a kondor, makrancos fürtök, melyek nem engedelmeskednek a fésűnek! Hm… Most áll össze a kép!

De mondja, Judit, ez a név, ez az Angyal ugyanazt jelenti, mint az Engel? Tudja, roppant csekély a magyar nyelvtudásom.

Judit pironkodva hajtotta le fejét. Nyakában egy  kis arany kereszt csillant meg a beszűrődő fényben.

-          Ó, Franzi, miért ez a vizsgálódó, átható tekintet, hiszen amúgy is átlátszó vagyok ön előtt! Már semmi titkom nem maradt.  Igen, valóban Engel volt a családnevünk, de jó atyám bizonyos körülmények miatt úgy látta jónak, ha az Angyal nevet vesszük fel. De miért faggat erről, uram?

-          Semmi, kedves, nem lényeges. Végül is egyszer kivételt tehettem én is, egy ilyen gyönyörű példánnyal meg különösen emlékezetes kaland volt. De talán ez a kereszt túlzás a kegyed hószín nyakában…

Schönherr Eduárd közben kényelmetlenül feszengett. Szerény köhécseléssel próbálta felhívni magára a figyelmet, ámde ez idáig ügyet sem vetettek rá az egykori szerelmesek, annyira elmerültek egymás tekintetében. A tér irányából éles füttyögés ütötte meg a fülüket, mely hirtelen ráébresztette őket, ideje búcsút venniük. Még egy utolsó csók Juditnak, utolsó barátságos  - olyan! - kézfogás Eduárddal, és a Mester elindult szokott helyére, Bayreuthba. Azt megfogadta, hogy vejének nem számol be a mai éjszakáról. Végül is mi köze hozzá!